Csángók

Kívánkoztam a csángókhoz, a künnrekedt pusztázókhoz, Bukovinát sose láttam, bele mégis visszavágytam. Vissza, mint a gyerekkorba, abba az őskori honba. Istensegíts, Hadikfalva volt álmaim birodalma. Megindulván Napkeletnek, ott pihentem volna egyet, onnan léptem volna beljebb, oda, hol a mese erjed. Keletre, még keletebbre, a sűrű nyelv-rengetegbe, őseim Atlantiszába, Kőrösi Csoma nyomába. Mentem volna, sose mentem. Ők indultak meg helyettem. Nyikorgó nagy szekértábor nesze kél az éjszakából – Nyúlik messze a sík éjbe kocsisereg lámpafénye; sorban, hosszan, mintha házak, utcasorok vonulnának. Tejútnyi csillaggal mintha Csaba népe térne vissza. Zárkóznak be a parasztok: ez a székely mindent ellop… Gombolyagként kibomolva tekerül le Hadikfalva. Futó fonál az orsóról: Istensegíts egy szekér-sor. Hazátlan a hontalanhoz, lemegyek a népfolyamhoz, mint valami folyam-szélen álldogálok az útfélen. Maguk húzzák a szekeret, rínak rajta a gyerekek. Ver az eső, sehol egy ház; ilyen volt a népvándorlás. Törik a tej-kukoricát, a szilvát a palánkon át; zendül rájuk ebugatás – ilyen volt a honfoglalás – – – – – – – – – – – – – – – Nézi a nép a menőket, követi majd holnap őket. Ez keletre, az nyugatra, nyüzsög a nép, mint a hangya. – – – – – – – – – – – – – Szól az ágyú kelet felől, feldörög rá nyugat felől; ide-oda a csapdában fut a magyar a honában. – – 1944