Egy humanista költőhöz

Te is! Te is, barátom? – Elhagynád hivatásod?
Hagynád – te! –: legyen úrrá a sötétség a földön?
Egy pillantást köréd: a legszebb ősi ösztön,
a szív lázadása hunyóban máris, látod!
Vitted te is a fáklyát, melynek ragályos lángja
lángok ezerét kelté ragyogó értelemre;
csattogott bár a korbács s a szolga tűrt sziszegve,
volt, aki tanította legalább jajdulásra.
Most hallgat kint a nép s ha száját szóra nyitja,
torz ugatást hörög csak, mert újra állattá lett;
mint egy belőle, mondom: nyelve is áruló lett;
és már maga sem tudja, mi az igazi kínja.
Szólalj meg hát, vívódó, s úgy, ahogy egykor kezdted:
arccal a zivatarba! s megint: fortissimóval!
Add meg csupán a hangot! lobogó ifjú kardal
szakad föl diadallal, versenyez majd körötted!
Ha pusztul ideálunk, az igazság – dalolva
pusztuljunk vele mink is, elégő hittevőkként
átkozva bíráinkat, szörny máglyánkat, az önkényt
és küldve himnuszunkat egy tiszta, messzi korba!
Magadra maradtál? De micsoda szép seregből!
Kezdd rá, amit nem is kezdeni: folytatnod kell,
hogy: nunquam revertar! vagy – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – azt a fáklyát kezedből!
 

1929

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]