Egy humanista költőhöz
| Te is! Te is, barátom? – Elhagynád hivatásod? |
| Hagynád – te! –: legyen úrrá a sötétség a földön? |
| Egy pillantást köréd: a legszebb ősi ösztön, |
| a szív lázadása hunyóban máris, látod! |
|
| Vitted te is a fáklyát, melynek ragályos lángja |
| lángok ezerét kelté ragyogó értelemre; |
| csattogott bár a korbács s a szolga tűrt sziszegve, |
| volt, aki tanította legalább jajdulásra. |
|
| Most hallgat kint a nép s ha száját szóra nyitja, |
| torz ugatást hörög csak, mert újra állattá lett; |
| mint egy belőle, mondom: nyelve is áruló lett; |
| és már maga sem tudja, mi az igazi kínja. |
|
| Szólalj meg hát, vívódó, s úgy, ahogy egykor kezdted: |
| arccal a zivatarba! s megint: fortissimóval! |
| Add meg csupán a hangot! lobogó ifjú kardal |
| szakad föl diadallal, versenyez majd körötted! |
|
| Ha pusztul ideálunk, az igazság – dalolva |
| pusztuljunk vele mink is, elégő hittevőkként |
| átkozva bíráinkat, szörny máglyánkat, az önkényt |
| és küldve himnuszunkat egy tiszta, messzi korba! |
|
| Magadra maradtál? De micsoda szép seregből! |
| Kezdd rá, amit nem is kezdeni: folytatnod kell, |
| hogy: nunquam revertar! vagy – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – azt a fáklyát kezedből! |
|
|
|