5 Egy humanista költőhöz

Te is! Te is, barátom? – Elhagynád hivatásod?

Hagynád – te! –: legyen úrrá a sötétség a földön?

Egy pillantást köréd: a legszebb ősi ösztön,

a szív lázadása hunyóban máris, látod!

Vitted te is a fáklyát, melynek ragályos lángja

lángok ezerét kelté ragyogó értelemre;

csattogott bár a korbács s a szolga tűrt sziszegve,

volt, aki tanította legalább jajdulásra.

Most hallgat kint a nép s ha száját szóra nyitja,

torz ugatást hörög csak, mert újra állattá lett;

mint egy belőle, mondom: nyelve is áruló lett;

és már maga sem tudja, mi az igazi kínja.

Szólalj meg hát, vívódó, s úgy, ahogy egykor kezdted:

arccal a zivatarba! s megint: fortissimóval!

Add meg csupán a hangot! lobogó ifjú kardal

szakad föl diadallal, versenyez majd körötted!

Ha pusztul ideálunk, az igazság – dalolva

pusztuljunk vele mink is, elégő hittevőkként

átkozva bíráinkat, szörny máglyánkat, az önkényt

és küldve himnuszunkat egy tiszta, messzi korba!

Magadra maradtál? De micsoda szép seregből!

Kezdd rá, amit nem is kezdeni: folytatnod kell,

hogy: nunquam revertar! vagy – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – azt a fáklyát kezedből!

1929

Fáj, fáj…

Idegen nékem már e táj –

Minden, mi benne vonz, hív és tart,

csak az, hogy fáj.

És ez a nép is, ez a nép –

Enyém csak az belőle, mi

tört, vert, cserép.

Csak fáj és fáj, miért fáj folyton?

Fáj, fáj: így emlékeztet, oktat,

hogy ő az otthon – – – –

– – – – – – – – – – – – –

1932

Letartóztatás

„Kezeket fel!” – Micsoda rossz regény!

s e komor arcok! zord tekintetek!

s a motozás! – A század elején

pörgethettek ily ócska filmeket –

Most érzem, semmi sincsen a helyén,

mily rossz a rendezés e földtekén!

A rémülettől bár gyomrom remeg,

látom az embert, látom a szegény

ripacsokat, a bárgyú szerepet! –

Író vagyok és duplán szenvedek – –

1933

Van egy hazám…

Van egy hazám még a hazán túl,

a haza meleg közepében,

mint a magház a gyümölcsében.

Belőled sarjadtam, Dunántúl.

Fentszállt életem már köröz le.

De már nem emlék, nem is vágy visz

a Sió, a Kapos, a Sárvíz

vidékére, a szülőföldre.

A súly visz csupán. Egyenesben

repültem fel, ez a bizonyság;

meglőtt madárként zuhanok rád

– – – – – – – – mind sebesebben.

1935

Miért is, miért is…

Négy-öt magyar helyett magam:

csak én kérdezek, hangtalan.

Négy-öt magyar – egy nép helyett

csak én ejtem le fejemet.

Hol van a többi? S van-e még?

Nézem a társak hült helyét.

És várom, hogy mellém ki ül.

És várok reménytelenül.

Miért is, miért is, miért?

Szenvedj és halj meg semmiért!

Őrző…

Őrző úgy voltam, kutya voltam,

csak vonítottam és csaholtam,

kiverve nem csupán a házból,

kiverve a ház udvarából,

nádasok körül kóborolva,

elriasztva és megcsúfolva,

fagyot harapva, szelet nyelve,

meghallgatást sehol se lelve,

tátott számat már a mennyboltra

fordítva a tébolyult holdra! – –

Gyászinduló

Üdvözlet néktek, kik harcoltatok,

harcoltatok és halni tudtatok.

Dicsőség nektek, kik meghaltatok,

halálotokkal példát adtatok.

Ti felkelők, ti bátran elesők,

ti bírák előtt büszkén meredők,

ti lábon álló, élő temetők,

menekülők, titkon elvérezők,

oh míly magasra léptetek sötét

korunk fölé, mely élni-halni félt!

Míly tiszta csúcsról néztek már felénk.

Takarjátok ki kebletek sebét.

Özvegyek, árvák, úgy könnyezzetek:

századok sírnak majd helyettetek.

Apák, anyák ránk úgy tekintsetek:

hogy a jövendő lett gyermeketek.

S mi gyászolók, mi lépjünk mind elő,

a gyász minékünk zord keresztelő,

emelődjék arcunk, a könnyező.

A közös kín a legnagyobb erő.

Mondjuk példának a kicsiny magot,

ki hivatást a föld alá kapott,

ki élni akkor kezd, midőn halott –

Ki népért halt, már fel is támadott.

Mert nem múlik a földön semmi sem,

se hő, se fény, sem erő semmilyen,

alakot cserél csak rejtelmesen –

Eszméért halni ne félj hát te sem.

A Quadalquivir vize nem elég

kimosni bár a szenvedők sebét

– – – – – – – – – – – – – –

Üdv s tisztelet a zászlónak, amely

a földre úgy hull, hogyha hullni kell,

hogy félországot fed színével el,

követői kiömlő vérivel –

Almásy-tér…

Almásy-tér… Hát itt is, itt e házban

a Szabó- és Varrónők Otthonában

is összeesküdtem én hajdanában.

Oh hány tenger vitt forró áramában!

Ki fejti meg a fordított szomjat? Miért

vágytam szivemből ontani a vért,

mikor ők kérték, a munkásokért,

s mikor ők kérték, a parasztokért?

Minden betűm…

Minden betűm egy-egy gyerek,

vérem az ő vérük,

ha csináltam, megfelelek,

felelnem kell értük.

Lesz idő, hogy megeléglik

hatalmamat rajtuk,

felnőnek és – – – – –

lelegyintik apjuk.

Útrakelnek, elvegyülnek

– – – – – – – – – – – csinálnak

megismerem – – – – – – – – – – –

egy-egy unokámat – – – – – – – –

Páris körülzárásakor

Van Páris még? Remény már nincsen.

Látó szemünk mohón tekintsen:

gyüjtse hamar, amit lehet még,

fogy a mult és drágul az emlék.

Drágul az emlék, fogy a multunk,

oh be keveset is tanultunk:

vettünk abból, mi egykor értünk

teremtődött, hogy többet éljünk!

Többet s mélyebben s emberebben.

Meztelenedem a szivemben,

árvulok multamban; dühödten

kóborlok vadként majd jövőmben.

Szűkölve várom, mit veszítsz még,

veled kevesbedünk, emberség

s vadulunk vissza, míg a rom közt

a hős is sakálként üvöltöz…

1941

Csángók

Kívánkoztam a csángókhoz,

a künnrekedt pusztázókhoz,

Bukovinát sose láttam,

bele mégis visszavágytam.

Vissza, mint a gyerekkorba,

abba az őskori honba.

Istensegíts, Hadikfalva

volt álmaim birodalma.

Megindulván Napkeletnek,

ott pihentem volna egyet,

onnan léptem volna beljebb,

oda, hol a mese erjed.

Keletre, még keletebbre,

a sűrű nyelv-rengetegbe,

őseim Atlantiszába,

Kőrösi Csoma nyomába.

Mentem volna, sose mentem.

Ők indultak meg helyettem.

Nyikorgó nagy szekértábor

nesze kél az éjszakából –

Nyúlik messze a sík éjbe

kocsisereg lámpafénye;

sorban, hosszan, mintha házak,

utcasorok vonulnának.

Tejútnyi csillaggal mintha

Csaba népe térne vissza.

Zárkóznak be a parasztok:

ez a székely mindent ellop…

Gombolyagként kibomolva

tekerül le Hadikfalva.

Futó fonál az orsóról:

Istensegíts egy szekér-sor.

Hazátlan a hontalanhoz,

lemegyek a népfolyamhoz,

mint valami folyam-szélen

álldogálok az útfélen.

Maguk húzzák a szekeret,

rínak rajta a gyerekek.

Ver az eső, sehol egy ház;

ilyen volt a népvándorlás.

Törik a tej-kukoricát,

a szilvát a palánkon át;

zendül rájuk ebugatás –

ilyen volt a honfoglalás – –

– – – – – – – – – – – – –

Nézi a nép a menőket,

követi majd holnap őket.

Ez keletre, az nyugatra,

nyüzsög a nép, mint a hangya.

– – – – – – – – – – – – –

Szól az ágyú kelet felől,

feldörög rá nyugat felől;

ide-oda a csapdában

fut a magyar a honában. – –

1944

Áruló kiált…

Áruló kiált „áruló!”-t

és gyilkos „gyilkos!”-t

s nem némították el a jót

soha úgy, mint most.

S felkél a nap, mint elmebaj

vad rögeszméje

s lemegy véresen s száll a jaj

bár nincs ki értse.

S én állok csak, mert szólanék

még józan hangon – –

1944

Köszönöm…

Köszönöm ezt a két deci

remek bátorságot, barátom.

Akadozott már a batárom,

ez a kenőcs kellett neki…

Az győz, magam is úgy találom,

ki a veszélyt kineveti!…

Egy ellenállónak

Ha elfognak?… Akkor egy nemzet hőse

lehetsz, öregem. Egy percre a nemzet!

De áruló, ha rossz lesz az idegzet:

ha összeomlasz, egy nép omlik össze!

Ritka perc (egy nép örökéletében)

ritka alkalom (több lenni magadnál).

Amiért mindíg harcolni akartál:

ott a haza az öklöd közepében,

olyan lesz, amilyenné te teszed…

1944

Széchenyi emlékezete

Időzítetten, hova Hentzi rakta,

felrobbant száz év késéssel az akna;

a híd ledőlt –

S ahogyan akkor akarták, a vízbe

a büszke ívvel a nemzet gerince

az is betört – –

Út és cél…

Jönnek nyomunkban a parasztfiúk.

„Vár ránk az út!”

lelkendezik.

Útravalóul mit adjak nekik?

Eltéved, kinek az út az irány

és nem a cél: hová utat csinál.