Tavasz; a földön fekszem…

Tavasz; a földön fekszem. Két szememet lehúnyom   és két karom kitárva és – mert boldog vagyok – síma tengeren úszom   és visz e tenger árja s hajam lebeg utánam és már fiatal asszony   vagyok, mert az esik jól, de miért: rég halott már? Mert messze kint a parton   egy harang angelust szól? Mert nincs különb tenger a kéklő képzeletnél?   mért nem elég egy végzet? – – – – – – – – – – – – – – (De mit kínál – más végzetként vagy végzetek egész soraként – a szabad asszociáció? Tréfásan?)