4

 

 

 

 

Szántás szélén…

Szántás szélén egymagába
üdezöld még az akácfa,
de lábához a levél,
de alája, ha a szél int,
pirosan dől a levél, mint
már csak a rogyásra gyáva
sebesült alá a vér.
Bokáig piros csatakban
küzd szerteszét szakadatlan,
utolsó percig a nyár.
Emelt arccal néz az égre,
szálanként kell, hogy letépje
mosolyának lankadatlan
vonásait a halál – –

 

 

 

Ünnepély

Milyen finom úri szalon;
mennyi vörös és arany!
Csöng lépésem az avaron,
új ajtó nyíl hangtalan.
Nyílik szoba szoba után.
Süt a délutáni nap –
mintha csillár szórna reám
kristály-törte sugarat.
Lépek tovább. Hol a gazda?
Mért üres minden terem?

 

 

 

Az erdő néma már…

Az erdő néma már,
nem száll csak egy madár,
az se a fák fölött,
csak a törzsek között.
Mint hogyha járna
ott házról házra,
hogy éjszakára
lakást találna.
Egyre sötétebb
körül az élet
s im’ szived szárnyal
riadalmával –
Már minden zárva,
csak a halálba
nyíl – mondja vágyad,
menedék, – várnak!
 

1937

 

 

 

Október

Ülök a ház mellett,
süt a nap.
Süttetem a nappal
magamat.
Meleg október van,
szép idő.
Takar a fény, mint egy
keszkenő.
Takar a fény, mint egy
régi szűr.
Szívem öregesen
melegűl – –

 

 

 

Egy láncrakötött csónak…

Egy láncrakötött csónak
hasalt, mint megkötött kutya,
s dobta fejét ide-oda
nagy udvarán a tónak – –

 

 

 

A recsegő ág…

A recsegő ág
szava kell nékem,
a recsegő ág
nagy jajszava a szélben,
azt az én torkom
fújná serényen.
A recsegő ág
panasza indul,
a recsegő ág
zokog ki szavaimból,
mit is tudhatnánk
mást negyvenen túl.
A recsegő ág
– – – – – – –
– – – – – – – –
(Az emlék – egy recsegés;
a szépség: recsegések mélyéből;
mint viharban távoli zene.)

 

 

 

Bakakorzó

Suhan a szél, pici zápor
zuhan le a gömbakácról;
süt a nap; mint öntött arany
olyan az a röpke zuhany.
Fut a kislány a fa alól
oda, ahol a nóta szól –

 

 

 

Egy jót lélekzeni

Egy jót lélekzeni,
tán még segíthetne.
Belélekzeni
a kék fellegekbe.
Beinni a mennyet,
azt a habos távolt.
A tüzet a napból,
mint egy jó pohár bort.
Estéli mezőkről
a harmatos zöldet.
Szelek síkosságát,
a holdból a csöndet.
Az egészből azt a
rejtező langy titkot.
Az altató istent,
akit már gyanítok – –

 

 

 

Emlékszel…

Emlékszel, mikor korcsolyáztál,
a hártyavékony jég alatt
a vízfenék hosszú füvére,
a halra, amely felriadt?
Roppant a zöldes jég. Rohantál.
Lábad köré csillag repedt –
Rohantál s rohant sziporkázva,
dörögve a csillag veled!
Rohantál versenyt a veszéllyel.
Míg siklasz, fenntartod magad!
– – – – – – – – – minél bátrabb
vagy, annál biztonságosabb –
 

1940

 

 

 

Az X.-i csatatéren

– – – – – – – – – – – – – –
Megmosolyogtat biz ez is,
hogy a gödörben, az ágyú helyén,
nem virág nőtt ki, hanem egy szerény
 
szamártövis.

 

 

 

Épül a házam…

Épül a házam, nem is ház ez,
ha elkészül is, csak ház-váz lesz:
négy ágfára zsupp nád szegezve,
három lépés hosszba-keresztbe.
Cella lesz, de szabad, magányos,
tapasztva szöllőm oldalához,
ha berakom majd a szöllőt is.
Addig csak tíz gyümölcsfát őriz.
Cella lesz s én a remetéje,
költözvén a táj tetejébe.
Életemet fogolyként töltöm.
A nap s a hold lesz börtönőröm!
Erős ház lesz, hisz terve is már
véd és emel, melegít s táplál –
– – – – – – – – – a remetét
a tanítvány fa-csemeték – –

 

 

 

Tavasz; a földön fekszem…

Tavasz; a földön fekszem. Két szememet lehúnyom
 
és két karom kitárva
és – mert boldog vagyok – síma tengeren úszom
 
és visz e tenger árja
s hajam lebeg utánam és már fiatal asszony
 
vagyok, mert az esik jól,
de miért: rég halott már? Mert messze kint a parton
 
egy harang angelust szól?
Mert nincs különb tenger a kéklő képzeletnél?
 
mért nem elég egy végzet?
– – – – – – – – – – – – – –
(De mit kínál – más végzetként vagy végzetek
egész soraként – a szabad asszociáció? Tréfásan?)

 

 

 

Árvíz

Fú a szél, fú a zord, az északi,
tajtékok fehér hadát kergeti.
Ezer meg ezer gúnár-nyak sziszeg,
repül a sáros áradás felett
 
a meglazult
gát felé széjjeltépni a falut!
Fú a szél, fú; a gyümölcsfák között
 
felpuffadt dögök
és bútordarabok kerengenek,
míg utat lelve el nem lengenek…
Még áll a falu, de kint a tanyák
világa már titkos szigetvilág,
 
Polinézia
a cigánydombok két sor putrija.
Fú a szél, fú, vén harang szava szól,
minthogyha szólna tengermély alól.
Mire emlékszik ez a víz, milyen
bosszút venne meg az embereken?
Le-lehajlik a sudár jegenye
 
állni dacos feje,
leng rajta torz győzelmi lobogó
 
gyanánt boglya-csomó – –

 

 

 

Verte futó nyáját…

Verte futó nyáját a villám-
 
botú vihar –
Láttalak, tó, tajtékaid vad
 
kosaival!

 

 

 

Az angelus…

Az angelus, amely napfényben bongott nemrég,
alkonnyal érkezik; jönnek az őszi esték –

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]