4 Szántás szélén…

Szántás szélén egymagába

üdezöld még az akácfa,

de lábához a levél,

de alája, ha a szél int,

pirosan dől a levél, mint

már csak a rogyásra gyáva

sebesült alá a vér.

Bokáig piros csatakban

küzd szerteszét szakadatlan,

utolsó percig a nyár.

Emelt arccal néz az égre,

szálanként kell, hogy letépje

mosolyának lankadatlan

vonásait a halál – –

Ünnepély

Milyen finom úri szalon;

mennyi vörös és arany!

Csöng lépésem az avaron,

új ajtó nyíl hangtalan.

Nyílik szoba szoba után.

Süt a délutáni nap –

mintha csillár szórna reám

kristály-törte sugarat.

Lépek tovább. Hol a gazda?

Mért üres minden terem?

Az erdő néma már…

Az erdő néma már,

nem száll csak egy madár,

az se a fák fölött,

csak a törzsek között.

Mint hogyha járna

ott házról házra,

hogy éjszakára

lakást találna.

Egyre sötétebb

körül az élet

s im’ szived szárnyal

riadalmával –

Már minden zárva,

csak a halálba

nyíl – mondja vágyad,

menedék, – várnak!

1937

Október

Ülök a ház mellett,

süt a nap.

Süttetem a nappal

magamat.

Meleg október van,

szép idő.

Takar a fény, mint egy

keszkenő.

Takar a fény, mint egy

régi szűr.

Szívem öregesen

melegűl – –

Egy láncrakötött csónak…

Egy láncrakötött csónak

hasalt, mint megkötött kutya,

s dobta fejét ide-oda

nagy udvarán a tónak – –

A recsegő ág…

A recsegő ág

szava kell nékem,

a recsegő ág

nagy jajszava a szélben,

azt az én torkom

fújná serényen.

A recsegő ág

panasza indul,

a recsegő ág

zokog ki szavaimból,

mit is tudhatnánk

mást negyvenen túl.

A recsegő ág

– – – – – – –

– – – – – – – –

(Az emlék – egy recsegés;

a szépség: recsegések mélyéből;

mint viharban távoli zene.)

Bakakorzó

Suhan a szél, pici zápor

zuhan le a gömbakácról;

süt a nap; mint öntött arany

olyan az a röpke zuhany.

Fut a kislány a fa alól

oda, ahol a nóta szól –

Egy jót lélekzeni

Egy jót lélekzeni,

tán még segíthetne.

Belélekzeni

a kék fellegekbe.

Beinni a mennyet,

azt a habos távolt.

A tüzet a napból,

mint egy jó pohár bort.

Estéli mezőkről

a harmatos zöldet.

Szelek síkosságát,

a holdból a csöndet.

Az egészből azt a

rejtező langy titkot.

Az altató istent,

akit már gyanítok – –

Emlékszel…

Emlékszel, mikor korcsolyáztál,

a hártyavékony jég alatt

a vízfenék hosszú füvére,

a halra, amely felriadt?

Roppant a zöldes jég. Rohantál.

Lábad köré csillag repedt –

Rohantál s rohant sziporkázva,

dörögve a csillag veled!

Rohantál versenyt a veszéllyel.

Míg siklasz, fenntartod magad!

– – – – – – – – – minél bátrabb

vagy, annál biztonságosabb –

1940

Az X.-i csatatéren

– – – – – – – – – – – – – –

Megmosolyogtat biz ez is,

hogy a gödörben, az ágyú helyén,

nem virág nőtt ki, hanem egy szerény

szamártövis.

Épül a házam…

Épül a házam, nem is ház ez,

ha elkészül is, csak ház-váz lesz:

négy ágfára zsupp nád szegezve,

három lépés hosszba-keresztbe.

Cella lesz, de szabad, magányos,

tapasztva szöllőm oldalához,

ha berakom majd a szöllőt is.

Addig csak tíz gyümölcsfát őriz.

Cella lesz s én a remetéje,

költözvén a táj tetejébe.

Életemet fogolyként töltöm.

A nap s a hold lesz börtönőröm!

Erős ház lesz, hisz terve is már

véd és emel, melegít s táplál –

– – – – – – – – – a remetét

a tanítvány fa-csemeték – –

Tavasz; a földön fekszem…

Tavasz; a földön fekszem. Két szememet lehúnyom

és két karom kitárva

és – mert boldog vagyok – síma tengeren úszom

és visz e tenger árja

s hajam lebeg utánam és már fiatal asszony

vagyok, mert az esik jól,

de miért: rég halott már? Mert messze kint a parton

egy harang angelust szól?

Mert nincs különb tenger a kéklő képzeletnél?

mért nem elég egy végzet?

– – – – – – – – – – – – – –

(De mit kínál – más végzetként vagy végzetek

egész soraként – a szabad asszociáció? Tréfásan?)

Árvíz

Fú a szél, fú a zord, az északi,

tajtékok fehér hadát kergeti.

Ezer meg ezer gúnár-nyak sziszeg,

repül a sáros áradás felett

a meglazult

gát felé széjjeltépni a falut!

Fú a szél, fú; a gyümölcsfák között

felpuffadt dögök

és bútordarabok kerengenek,

míg utat lelve el nem lengenek…

Még áll a falu, de kint a tanyák

világa már titkos szigetvilág,

Polinézia

a cigánydombok két sor putrija.

Fú a szél, fú, vén harang szava szól,

minthogyha szólna tengermély alól.

Mire emlékszik ez a víz, milyen

bosszút venne meg az embereken?

Le-lehajlik a sudár jegenye

állni dacos feje,

leng rajta torz győzelmi lobogó

gyanánt boglya-csomó – –

Verte futó nyáját…

Verte futó nyáját a villám-

botú vihar –

Láttalak, tó, tajtékaid vad

kosaival!

Az angelus…

Az angelus, amely napfényben bongott nemrég,

alkonnyal érkezik; jönnek az őszi esték –