Ahogy sötétül…
| Ahogy sötétül, felkattantom |
| a villanyt, fröccsen szinte szét a fény. |
| Riadtan éjbe rezzen kint az alkony. |
| Éj van megint. Mily üres és szegény – |
| Nézem a lámpát s újra elkattantom. |
|
| Gyere csak vissza, te, kit a zugolyból |
| a csillogó fény fegyvere kivert: |
| lágy szürkület! Ülj lábamhoz, dorombolj. |
| ismerd meg – – – – – – – híved. |
| – – – – – – – – – – – – – – – |
|
| Emlékezem a régi estetekre, |
| amidőn, mert az olaj drága volt, |
| el-elnéztem hosszan, merengve |
| mily drámát játszik a kis ablakok |
| rőt szinpadán a lelkes naplemente – |
|
|
Beh gyönyörű…
| Beh gyönyörű ház és vidék, |
| hűvös forrás, tavaszi rét |
| – – – – – – – – – – – – – |
|
| – – – – – – – – – – – – – |
|
| (Ahol az emberiség készül. |
| Az anyaghoz tudó férfiak, |
|
|
Megtörte, rágta…
| Megtörte, rágta, őrölte, kiszívta |
| és félredobta aztán testemet |
| a termelés, a zord üzem, a szíjra, |
| szíjról idegre forgó gépezet. |
| Szabadon, könnyen, ócska hulladék, |
| használhatatlan rongydarab e földön, |
| szállhatok végre, nincsen ami kössön. |
| A sűrű szennyből tiszta buborék, |
| lebegj óh lélek a mocsár felett! |
| Egy hétre újra ember lehetek. |
|
| Futott a gépkocsi a hegyre, minden |
| kanyarnál úgy ismételte magát |
| a lenti táj köröttem, mint szelíden |
| barátkozó leány a mosolyát. |
| Melegült, tágult – majd minél nagyobb, |
| annál ködösebb lett a föld, az élet. |
| Oly jó volt éreznem, hogy az egésznek |
| fölöslege, búcsúszava vagyok. |
| Egy csöpp nem hull, egy fűszál nem nő másképp, |
| ha egyenesen a felhőkbe szállnék. |
|
| Feltünt a csúcs, a nap mögéje dőlt el. |
| Puhán, simán, mint atyai tenyér |
| emelt a hegy egyetlen lendülettel |
| áldozatul a vérző nap elé – – |
|
|
Népi író
| szálldosok kis családfámon, |
| ezt az ősöm, azt az ősöm – – |
| Bogról bogra, ágról ágra, |
|
Az álom mind betellett…
| Megcsillapult minden mult |
| Várnom már semmit sem kell |
|
| – – – – – – – megtaláltam |
|
|
Óda
| Ez csak a kisebb baj: mérged valahogy lenyelem, de |
| hogy veszi majd be paraszt-gyomrom a hódolatod? |
|
Öt éve…
| Öt éve vagy halott, de eltalálnál |
| a temetőből jövet még idáig |
| – nincs változás – a régi kávéházig, |
| hol vártam rád; hol utolszor te vártál |
|
e sarokban, e füst-zsuppos homályban. |
| Mint csőszkunyhóban dideregtél benne. |
| Esett. Vitáztunk nekikeseredve. |
| Már „őrült” voltál, de még én se láttam. |
|
Már az se vagy. Már annyi sincs belőled. |
| Az elfolyt, a rég itt-ringott időnek |
| partján magamban ülök hallgatag. |
|
Nem vagy. Oly képtelen, mintha azóta |
| az egész világ megtébolyult volna |
| és neked volna folyvást igazad. |
|
Kigyúladt hajó…
| Kigyúladt hajó az ég tengerén, |
|
sűlyedsz nap, szép napom! |
| Most merűl el e véres alkonyon |
| Most múltam hatvan – (?!) |
|
Elöntött…
| Elöntött gyorsan a harag. |
|
| Csak sisteregtem félvakon, |
|
|
Egy alkalmazkodó hírességnek
| A hatalom hűs enyh-helyén |
| áll csak el a vaj a fején – – |
|
Lábam előtt…
| Lábam előtt néhány darabnyi |
| nedves fa, nem tud lángrakapni, |
|
csak nyöszörög, csak füstölög. |
| Rágyujtok én. Bekapja tüstént |
| a kandalló dohányom füstjét. |
|
| Ez a tél. Ez negyven után a |
| Párisban; megverte az Isten – |
|
|
|