3

 

 

 

 

Ahogy sötétül…

Ahogy sötétül, felkattantom
a villanyt, fröccsen szinte szét a fény.
Riadtan éjbe rezzen kint az alkony.
Éj van megint. Mily üres és szegény –
Nézem a lámpát s újra elkattantom.
Gyere csak vissza, te, kit a zugolyból
a csillogó fény fegyvere kivert:
lágy szürkület! Ülj lábamhoz, dorombolj.
ismerd meg – – – – – – – híved.
– – – – – – – – – – – – – – –
Emlékezem a régi estetekre,
amidőn, mert az olaj drága volt,
el-elnéztem hosszan, merengve
mily drámát játszik a kis ablakok
rőt szinpadán a lelkes naplemente –
 

1931

 

 

 

Beh gyönyörű…

Beh gyönyörű ház és vidék,
fényes üzem, szapora gép
 
ez a fiatal anya;
hűvös forrás, tavaszi rét
– – – – – – – – – – – – –
 
mosolya, szembogara.
– – – – – – – – – – – – –
(Ahol az emberiség készül.
Van tiszta gyár is.
Az anyaghoz tudó férfiak,
a munka értésével.)
 

1934

 

 

 

Megtörte, rágta…

Megtörte, rágta, őrölte, kiszívta
és félredobta aztán testemet
a termelés, a zord üzem, a szíjra,
szíjról idegre forgó gépezet.
Szabadon, könnyen, ócska hulladék,
használhatatlan rongydarab e földön,
szállhatok végre, nincsen ami kössön.
A sűrű szennyből tiszta buborék,
lebegj óh lélek a mocsár felett!
Egy hétre újra ember lehetek.
Futott a gépkocsi a hegyre, minden
kanyarnál úgy ismételte magát
a lenti táj köröttem, mint szelíden
barátkozó leány a mosolyát.
Melegült, tágult – majd minél nagyobb,
annál ködösebb lett a föld, az élet.
Oly jó volt éreznem, hogy az egésznek
fölöslege, búcsúszava vagyok.
Egy csöpp nem hull, egy fűszál nem nő másképp,
ha egyenesen a felhőkbe szállnék.
Feltünt a csúcs, a nap mögéje dőlt el.
Puhán, simán, mint atyai tenyér
emelt a hegy egyetlen lendülettel
áldozatul a vérző nap elé – –
 

1936

 

 

 

Népi író

Mint a madár a faágon,
szálldosok kis családfámon,
dalolom tavaszon-őszön
ezt az ősöm, azt az ősöm – –
Bogról bogra, ágról ágra,
nagyanyáról nagyanyákra.

 

 

 

Az álom mind betellett…

Az álom mind betellett
Megcsalt akinek kellett
Elárult akitől vártam
Fürdik vidul a szívem
Gyönyörű biztonságban
Mi mulandó volt elmult
Mi hullandó volt elhullt
Mint egy viharzó tenger
Megcsillapult minden mult
Várnom már semmit sem kell
Ím semmi bajom gondom
Sose voltam így otthon
Ebben a tág világban
Béke vagy isten – –
– – – – – – – megtaláltam

 

 

 

Óda

Ez csak a kisebb baj: mérged valahogy lenyelem, de
hogy veszi majd be paraszt-gyomrom a hódolatod?
 

1939

 

 

 

Öt éve…

Öt éve vagy halott, de eltalálnál
a temetőből jövet még idáig
– nincs változás – a régi kávéházig,
hol vártam rád; hol utolszor te vártál
 
e sarokban, e füst-zsuppos homályban.
Mint csőszkunyhóban dideregtél benne.
Esett. Vitáztunk nekikeseredve.
Már „őrült” voltál, de még én se láttam.
 
Már az se vagy. Már annyi sincs belőled.
Az elfolyt, a rég itt-ringott időnek
partján magamban ülök hallgatag.
 
Nem vagy. Oly képtelen, mintha azóta
az egész világ megtébolyult volna
és neked volna folyvást igazad.
 

1942

 

 

 

Kigyúladt hajó…

Kigyúladt hajó az ég tengerén,
 
sűlyedsz nap, szép napom!
Micsoda rakomány remény
 
indúlt felém
az ifjúsági kék habon –
Most merűl el e véres alkonyon
 
és hágy e hidegen
 
sötétlő szigeten
 
magamban –
Most múltam hatvan – (?!)
 

1942

 

 

 

Mester

Ültünk körülte.
Mint kés a kést
úgy köszörülte
az ész az észt.
Aztán ő elvonult –
Mi meg: egymásnak!
Hisz volt mivel!

 

 

 

Elöntött…

Elöntött gyorsan a harag.
Oka épp ettől húnyt el.
Így oltja el a parazsat
a habzón kifutott tej.
Csak sisteregtem félvakon,
a gőzben csak forogtam –

 

 

 

Egy alkalmazkodó hírességnek

A hatalom hűs enyh-helyén
áll csak el a vaj a fején – –

 

 

 

Nagy vagyok?

– – – – – – – – – – –
Nagy vagyok? Kiemelkedő?
Mint most a házkémények,
 
hol a tető
 
leégett.

 

 

 

Lábam előtt…

Lábam előtt néhány darabnyi
nedves fa, nem tud lángrakapni,
 
csak nyöszörög, csak füstölög.
Rágyujtok én. Bekapja tüstént
a kandalló dohányom füstjét.
 
Köhögök, hamuba köpök.
Ez a tél. Ez negyven után a
magányos férfi éjszakája
 
karácsony és ujév között
idegenben, akár itten
Párisban; megverte az Isten –
 

1946

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]