Cecén az árvíz után

Csak a sír, csak a sír, csak a dőlt két kopjafa kint az öreg temetőben – már az csak enyém… Az udvar előtt minek álltam volna meg elsietőben? Már szétsimították a romot is, mely a ház – tele gyermeki, édeni ízzel –, házunk volt egykor egy tünde időben. Vadsóska, bürök nő ott, ahol állt az asztalom egykor a tiszta szobában. Én voltam a csizmás ifjú diák, aki ott írt, járt, föl-alá a homályban, száguldva hevét fél éjjelen át? – – – – – – – – – bólog a bodzafa-ág – – – – – – – ahol álltam.