Dédanya

Egy délután megjött a dédanyánk.   Alig nézett reánk. Forgatta fennen apróka fejét; mint kényes varjú szaglált szerteszét konyhában, házban, kertben, ól körül, azt mondtuk rá, a végén felröpül, s csak sertepertélt. Gyerekek, mi még sohasem láttuk; az Alföldön élt. Azt mondta „kotu” s nem lelt semmi jót, meg azt, hogy „górál”, és mindent leszólt elevent-holtat, főleg nagyanyát, mert elcsábította az ő fiát – – Ha! A! Azt kellett volna hallani. Az ő fia! – Ha-a! Egy Kállay meg egy cselédlány! (Mert az volt szegény   nagyanya annak idején.)   – Tudod milyen menyem akadt volna Gyulavárin nekem most ötven éve? Polgárlány! A-ha! „Hagyja már ezt a zöldséget, nyanya, szólt nagyapa, hallg…” – Dehogy hallgatok, beszélek én, ha egyszer itt vagyok! „Már unokám van, kilenc unokám!” – Igen, mert sose hallgattál reám! Ki hallgat az én szavamra! Pedig itt a példa, hogy beteljesedik! Egye meg az iz! – – – (Mert ő – paplány! S kinyitja a konyhaajtót, kifújja orrát két ujja közt illendően az udvarra. „Majd a zsebemben hordom, kendőben!” És Gyulavári a világ közepe!)