2 Gyermekkor

Csősz elől futtomban falva

az volt az alma! – –

Dédanya

Egy délután megjött a dédanyánk.

Alig nézett reánk.

Forgatta fennen apróka fejét;

mint kényes varjú szaglált szerteszét

konyhában, házban, kertben, ól körül,

azt mondtuk rá, a végén felröpül,

s csak sertepertélt. Gyerekek, mi még

sohasem láttuk; az Alföldön élt.

Azt mondta „kotu” s nem lelt semmi jót,

meg azt, hogy „górál”, és mindent leszólt

elevent-holtat, főleg nagyanyát,

mert elcsábította az ő fiát –

– Ha! A! Azt kellett volna hallani.

Az ő fia! – Ha-a! Egy Kállay

meg egy cselédlány! (Mert az volt szegény

nagyanya annak idején.)

– Tudod milyen menyem

akadt volna Gyulavárin nekem

most ötven éve? Polgárlány! A-ha!

„Hagyja már ezt a zöldséget, nyanya,

szólt nagyapa, hallg…” – Dehogy hallgatok,

beszélek én, ha egyszer itt vagyok!

„Már unokám van, kilenc unokám!”

– Igen, mert sose hallgattál reám!

Ki hallgat az én szavamra! Pedig

itt a példa, hogy beteljesedik!

Egye meg az iz! – – –

(Mert ő – paplány! S kinyitja a konyhaajtót,

kifújja orrát két ujja közt illendően az udvarra.

„Majd a zsebemben hordom, kendőben!”

És Gyulavári a világ közepe!)

Az él most…

Az él most, ami volt. Megérted? Az lehet

csak élő ma nekem, mi holtan is követ.

Való vigaszt szivem csupán abban talál,

mi értem leveri a hitszegő halált.

Mi volt a mai nap? Gyáva órák kudarca!

De süt napként halott anyám győzelmes arca,

de áll, mint vár erős talpon a cecei

ledőlt zsellér-tanya, friss élettel teli,

de zümmög méhesünk, jön a méz illata,

jön méz-illatosan Kállay-nagyapa,

hozza a füstölőt, mert kaptárokat füstöl,

méhek donganak el a túlért saszla-fürttől,

palánk fölé kinő a kertszomszéd feje –

ott ahol már kinőtt a tökvirág – – –

(Amerre a képzelet épp kanyarodik, de úgy,

hogy érződjék: szabad asszociáció ez,

„imagination creatrice”! Nő-rím szabályosan

négy soronként.)

1935

Egy csillaghoz…

…Egy csillaghoz vagyok gyalogúton

egy partja-nincsen tengeren úszom,

ha nem szeretsz, ki ment meg, ki szeret?

Isten veled –

fogam szorítom, nincsen menedék,

ahol megállok, ott vár rám a vég.

Itt vagy birtokom, min uralkodom,

országom, mit meg kell hódítanom,

rabom, akit őrizve rab leszek,

Isten veled –

örömöm, mely mindig csak szomorit,

pokolkapu, mely mennyekbe nyílik.

Megállok néha, én vagyok-e én.

Mert nem vagyok az, ha nem vagy enyém,

te se vagy te, ha nem kellek neked –

Isten veled. –

Nem akarhatsz…

Nem akarhatsz olyat,

mit én ne akarjak.

Változz tiszta tóvá,

hattyú leszek rajtad.

Hogyha zöld erdővé,

szarvas leszek benned,

csak te is kivánjad,

hogy megmenekedjek.

Mint ki már mesét sző,

fáradt vagyok, csüggedt,

álmos vagyok, végy föl,

mint majd gyermekünket –

Csak ne hazudj…

– – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak ne hazudj. Nem vagyok beteg, gyermek

s már oly szegény sem, hogy fel így emelj.

Ha könnyezek, nem vigaszért esengek;

így könnyezik a szél körmeivel

küzdő hajós – a part, a hű valóság

szedi a könnyek vámját és adóját – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gyermekkoromban…

Gyermekkoromban

fogtam

két kézre így a poharat,

ahogy most édes arcodat.

Hogy ittam

az életet;

hogy bíztam

abban, ki ágyba fektetett.

Itt van

szivemben az a bizalom.

Itt van

az ismerős íz ajkamon – –

Én könnyen állom…

Én könnyen állom, ami fenyeget,

amíg veled.

Tán vágyom is rá. Benned van, amit

elveszthetek.

Karolnám ott is, a sír fenekén,

ami enyém.

Önző vagyok? Irígy? Csak a halál

önző, nem én.

Vagy bölcsebb. Vagy szavunknak odaát

értelme más,

és menedék lesz úgy is ott, ha rám

omol a ház.

S ahogy szeretnem kín s bú nélküled

s álom veled:

pár kell már annak a halálhoz is,

aki szeret – – – – –

Mi lesz velem…

Mi lesz velem – már nem is firtatom.

Bizonytalan lét könnyít, old, ez enged

világodból ki, számitás, haszon!

Hol semmiért szeretek és szeretnek:

már arra lengek. A félholdas éj,

mint rég Zrínyinek, lantot s görbe kardot

nyom a kezembe. A habzó veszély

kushadva nyalja lent a sziklapartot.

Csak kép ez; vágy. De valónál valóbb

a szív mélyén. Így könnyűl és így indul

ez a világ. A legalulvalók

így emelkednek szabad szavaimtól –

Cecén az árvíz után

Csak a sír, csak a sír, csak a dőlt

két kopjafa kint az öreg temetőben –

már az csak enyém… Az udvar előtt

minek álltam volna meg elsietőben?

Már szétsimították a romot is, mely

a ház – tele gyermeki, édeni ízzel –,

házunk volt egykor egy tünde időben.

Vadsóska, bürök nő ott, ahol állt

az asztalom egykor a tiszta szobában.

Én voltam a csizmás ifjú diák,

aki ott írt, járt, föl-alá a homályban,

száguldva hevét fél éjjelen át? –

– – – – – – – – bólog a bodzafa-ág

– – – – – – – ahol álltam.

Nyugtalan volt…

Nyugtalan volt a kisgyerek,

de nem sír már, de mosolyog.

Dél van. A lomb, a levelek

résein a nap rácsorog.

Mert odatolták, fa alá;

ott fekszik, fülel. És nevet;

ahogy anyja – épp mosna rá –

meg-megcsobbantja a vizet.

Micsoda nyár ez! Népre nép

hullt és halt, ahogy lett oka.

Nézi anyja a kicsinyét,

nem sír-e? Most jön a foga –

1943

Hamar megőszülök…

Hamar megőszülök. Neked egy szál fehér sincs

fiatal nyers hajadban.

De érték milyen az, ami mert nincs, azért kincs?

Gyorsabban én haladtam.

Énrám már hó esik. Én már magasban járok,

ahol madár se szólal.

Délszaki, lombja-sok síkság a te világod.

Termékeny folyamokkal –

Én tudom, mi a tél. És ládd a hóban házat

csinálok, menedéket.

Hogy mire felkerülsz – – – – – – – –

mehessek majd elébed –