Csontvázam keresztjén

Felnőttem, kínra; ember vagyok, mint Te. Főm lebillen, de nem panaszkodom.   Itt függök néma-konokon csontvázam keresztjére fölfeszítve. Ami puha, emberi, ami reszket, ami fáj, ami fél, az az enyém,   a legromlóbb, az vagyok én: a hús, a vér, a hő, az agy, a nedvek. Mint bilincs, melyet otthagyott a foglya, csontom a szabadító föld alatt   századokig is megmarad, mint elmerült korok fehérlő szobra – De én, leszállva erről a keresztről, mely, mint a Tiéd ott a Golgotán   úgy meggyötör, talán – – – – – – – – – – – – – – – –