Reggeli ájtatosság

Páris tornyai csengenek,
tengerkék ez a csengés – habja
mint magas szikla-szigetet
 
verdesi-nyalja
padlásszobámat. „Erre, erre
lépj ki már, erre a tengerre!”
Hajnali fél öt s a csoda,
a napi nagy csoda megint!
 
szobám fala
megnyílik s a résen beint
– mert sosincs békén a keresztény –
a kereszt az ablak keresztjén!
Mit akarsz ily korán, Uram?
Oh szólnod kell csak s én cselekszem:
 
utad utam!
Húnyt szemem ragyogva tekint Rád!
Hajadon fővel és mezitláb
haladok máris Feléd innen,
feledve, hogy még ágyban fekszem,
feledve, hogy nem reggeliztem,
haladok micsoda magosban,
feledve, hogy nem mosakodtam,
haladok feléd, oh nagy Úr,
 
borotválatlanul
és mégis tisztán a bűnök
fölött, tenger bűnöm fölött,
feledve, hogy már ezenközben
mennyit bűnözök, sőt bűnöztem,
haladok tróntermedbe, sőt
állok már trónusod előtt,
feledve, hogy – nyelved sem értve,
nem imádkoztam vagy tíz éve,
feledve, hogy nem énnekem szól
ez az ébresztő a toronyból…
– – – – – – – – – – – – – – –
és ahogy ébredek, úgy enged,
úgy párolog rólam kegyelmed,
– – – – – – – – – – – – – – –
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]