Reggeli ájtatosság

Páris tornyai csengenek, tengerkék ez a csengés – habja mint magas szikla-szigetet   verdesi-nyalja padlásszobámat. „Erre, erre lépj ki már, erre a tengerre!” Hajnali fél öt s a csoda, a napi nagy csoda megint!   szobám fala megnyílik s a résen beint – mert sosincs békén a keresztény – a kereszt az ablak keresztjén! Mit akarsz ily korán, Uram? Oh szólnod kell csak s én cselekszem:   utad utam! Húnyt szemem ragyogva tekint Rád! Hajadon fővel és mezitláb haladok máris Feléd innen, feledve, hogy még ágyban fekszem, feledve, hogy nem reggeliztem, haladok micsoda magosban, feledve, hogy nem mosakodtam, haladok feléd, oh nagy Úr,   borotválatlanul és mégis tisztán a bűnök fölött, tenger bűnöm fölött, feledve, hogy már ezenközben mennyit bűnözök, sőt bűnöztem, haladok tróntermedbe, sőt állok már trónusod előtt, feledve, hogy – nyelved sem értve, nem imádkoztam vagy tíz éve, feledve, hogy nem énnekem szól ez az ébresztő a toronyból… – – – – – – – – – – – – – – – és ahogy ébredek, úgy enged, úgy párolog rólam kegyelmed, – – – – – – – – – – – – – – –