1

 

 

 

 

A hajnalcsillaghoz

Hajnalban ébredek. Oh hajnali csillag,
latin néven akit Lucifernek hivnak,
 
a derengő égen
te büszke kihívás, szép káromlás, dárda,
emberi marokból legmesszebbre vágva –
 
te vagy a reményem!
Legtávolibb bolygó! Az égi hatalmak
elé előőrsnek, éber őrállónak
 
küldve, aki égsz fenn,
éjszaka s hajnal közt, mígnem a nap följön,
Te kitartó kis mécs a vaksötét földön,
 
te légy példaképem!
 

1923

 

 

 

Reggeli ájtatosság

Páris tornyai csengenek,
tengerkék ez a csengés – habja
mint magas szikla-szigetet
 
verdesi-nyalja
padlásszobámat. „Erre, erre
lépj ki már, erre a tengerre!”
Hajnali fél öt s a csoda,
a napi nagy csoda megint!
 
szobám fala
megnyílik s a résen beint
– mert sosincs békén a keresztény –
a kereszt az ablak keresztjén!
Mit akarsz ily korán, Uram?
Oh szólnod kell csak s én cselekszem:
 
utad utam!
Húnyt szemem ragyogva tekint Rád!
Hajadon fővel és mezitláb
haladok máris Feléd innen,
feledve, hogy még ágyban fekszem,
feledve, hogy nem reggeliztem,
haladok micsoda magosban,
feledve, hogy nem mosakodtam,
haladok feléd, oh nagy Úr,
 
borotválatlanul
és mégis tisztán a bűnök
fölött, tenger bűnöm fölött,
feledve, hogy már ezenközben
mennyit bűnözök, sőt bűnöztem,
haladok tróntermedbe, sőt
állok már trónusod előtt,
feledve, hogy – nyelved sem értve,
nem imádkoztam vagy tíz éve,
feledve, hogy nem énnekem szól
ez az ébresztő a toronyból…
– – – – – – – – – – – – – – –
és ahogy ébredek, úgy enged,
úgy párolog rólam kegyelmed,
– – – – – – – – – – – – – – –

 

 

 

Milyen hamar…

Milyen hamar megszokod a
fákon a lombot;
milyen hamar megszokod, ha
a lomb lefoszlott;
milyen könnyen véglegesnek
veszed a nyarat, telet;
milyen hamar elfogadnád
öröknek az életet…

 

 

 

A feltámadás

– A feltámadás? – Ott, a bejárónál!
Páncél, krinolin, frakk, suba.
Az angyaloknak tetszik a maszkos bál.
Itt áll Ábrahám, Don Quijote, Juda
minden virága, Kant, Caligula.
Caesar mellett Des Grieux lovag ágál,
Mert ki szebb itt is Manon de Lescaut-nál?
De búsan néz Krisztus, a múlt ura.
 
Krisztusnak nem tetszik a vásár.
Nem sikerült az ünnepély. A vendég-
sereg nem tudja, mi a mai illem!
– Ah, édes árnyam, ön itt? – S ön is itten?
Falstaff azt nézi folyton, mit ehetnék.
Egy hang: Mikor jön ki közénk az Isten?
Másik: Drágám beh szebb voltál, mint emlék!
– Mama, én most is izgulok még!
Töröld meg szépen az orrodat, kincsem.
 
Katica, épp ilyennek hittem!
Mivel csak magyarul írunk mi,
nem írjuk ide mind a szót,
az idegent, a bókolót;
ezt már fölösleges itt tudni –
– – – – – – – – – – – – – – – –
(„Fac ut credas!” stb. Megidézni,
amit egykor – képzeltél!)

 

 

 

Mint jó fogat…

Mint jó fogat,
párban halad
a tett s a butaság –
Nincs akarat
más lovakat
fogni eléd, világ?
Óh, hogy üget
bután a tett
és mily villám-sebes,
ha tettbe vág
a butaság –
 

1936

 

 

 

Vérem protestáló…

Vérem protestáló, de elmém feléd von
 
katolikus isten;
mert tudom, hogy sorsom nem kimért keréknyom
 
a porba sem, itt lenn!
Bár a féltékeny föld lábam le-lerántja
 
szolgai ütemben –
van mi fölemeli; a szárnyalás vágya
 
próbát tesz szünetlen – –
Nagy a föld. Vágyammal, mint a megveszett nyáj,
 
szélednék-szaladnék;
Fölnézek. Mint Gáspár, Boldizsár felett, már
 
halk, szelíd parancs ég – –
 

1937

 

 

 

Egy misztikus bölcselő halálára

Ahogy Dantét Vergilius,
őt egy idült furunkulus
vitte le a mélybe, hol
a lét értelme honol,
ahol – ahogy egyre várta –
ráébred a sors titkára.
– Mit leltél ott, Pál diák?
Benned volt a másvilág?
Szféra-dal helyett kukac
hullt füledbe, így igaz?
Mit súg az a kis bogár,
ki rágcsálva muzsikál?
– – – – – – – – – – –
(Fény és eső; isten és ördög;
veri az ördög a volt feleségét,
– az angyalt!)

 

 

 

Bántam is már…

Bántam is már bármi vár
 
rám, amint
megesküdtem, a halál
élve meg nem kaparint!
Hogy birom víg arccal is,
 
daccal is
a végsőkig – – – – –
 
harccal is.
– – – – – – –
 

1938

 

 

 

Feltámadás II.

Férgével, savával a szorgos
föld, az anyaföld, a meleg,
lemossa rólam testemet,
leszed rólam mindent mi mocskos.
 
Kitörölve a szemüreg,
a csigolyák, a bordák sorra.
Mint anyámtól hajdan, topogva
várom ünnepi ingemet.
 
Mert áldozás lesz! Tegnap gyóntam!
Gábriel csöndít a toronyban
és maga Jézus mond misét!
 
Fussunk; nehogy egy utcasarkon
egy kósza vétek nyakonkapjon
mielőtt befogad az ég.

 

 

 

Panaszdal a szolipszizmusról

(Énekli egy filozófus)
Az almafa közé s közém
odaállt rögtön a vágyam.
Nem is az almát láttam én,
hanem a vágyam láttam.
Nem is az almát ettem én –
An sich sohasem lett enyém,
mit szívvel megkivántam.
Magamat kaptam vissza én
a lét-automatában.
Egy darab múltam állt elém,
vitt bárhova a lábam
s nem jövőm! Így vagyok szegény
e mindig-gazdag mában!
Hej, volna csak fejem helyén
példa okáért májam –
– – – – – – – – – – – – –

 

 

 

Mint Jónást…

Mint Jónást az utolsó
percben a cet a vízből
– hamm! – kiragadta,
bekap majd hű koporsóm,
elvisz e földi vészből
új feladatra –
– – – – – – – – – –

 

 

 

Szabad vagyok

Szabad vagyok, senki énrám
nem hallgat;
mindegy: ajkam áll-e némán
vagy jajgat.
Így kaptam a legsúlyosabb
hatalmat
– – – – – – – – – – – –
Határoznom egyedül kell
magamnak – –
 

1939

 

 

 

Csontvázam keresztjén

Felnőttem, kínra; ember vagyok, mint Te.
Főm lebillen, de nem panaszkodom.
 
Itt függök néma-konokon
csontvázam keresztjére fölfeszítve.
Ami puha, emberi, ami reszket,
ami fáj, ami fél, az az enyém,
 
a legromlóbb, az vagyok én:
a hús, a vér, a hő, az agy, a nedvek.
Mint bilincs, melyet otthagyott a foglya,
csontom a szabadító föld alatt
 
századokig is megmarad,
mint elmerült korok fehérlő szobra –
De én, leszállva erről a keresztről,
mely, mint a Tiéd ott a Golgotán
 
úgy meggyötör, talán –
– – – – – – – – – – – – – – –

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]