Magányos gyalogútjaimban meg-megállok egy könyvszekrény előtt, s elgyönyörködöm a polcain sorakozó könyvek szemlélgetésében. Szívem is belemelegszik, ahogy tartalmukat fölidézem; mert ismerem valahányát, de szinte betéve. Itt van, mindjárt ez a kis vaskos-zömök új Csokonai-életrajz, illetve lélekrajz, illetve korrajz és versmagyarázat; amit Petőfiről írt könyvemben valaha magam elé tűztem, mindazt e könyv valósította meg, makulátlanul. Mellette egy kötet gerince hosszán ezt olvasom oldaltbocsájtott fővel: „A kölesdi harc, hét énekben”. A kötet vékony, de szinte gőzölög belőle a sűrű sorú hősköltemények férfias vér-, hónalj- és ménszaga, az őszi mezők párája, bruegheli tanyák kéményfüstje. A következő kötet címe „Fejjel a falnak”, csak én tudom, hogy ebben nem oktalan vállalkozásról van szó, hanem épp nagyon is okosról: a szellem sziklarepesztő feladatairól. Nem állhatom meg, hogy ajkamat ne hagyja el egy-egy „remek! pompás!”. Két testes kötet ezt a közös címet viseli: „Borsó a falra”. Ezek – a két világháború közti időből – irodalmi és társadalomtudományi tanulmányokat tartalmaznak, világlóan jóserejűeket, mint egykorú címük is mutatja. A polc túlsó széle felé két újabb kötet gerincén ez aranylik: „Mennykő a csalánba”. Ezekben vannak azok a szikrázó vitacikkek, azok a csattanó feleletek, amelyeket évek során a félreértésekre és félremagyarázásokra azon nyomban el-elsisteregtem, oly nemes hévvel, hogy igazán méltóságomon esik csorba, ha utána még emberi nyelvre is lefordítom azokat. Ebben a könyvtárban sorakoznak soha meg nem írt műveim.

A legdíszesebb helyen egy arasznyi vastag versgyűjtemény áll. Csak a címe szerény. „Ami a művi népirodalomból már megmarad.”

Halott művek vajon? Elvetéltek?

Ezek a művek számomra nem halottak; ismétlem, ismerem alakjaikat, cselekvényüket, mondandójukat. Élnek annyira bennem, mint az elolvasott könyvek; hisz lelki szememmel tízszer-hússzor is elolvastam – szinte a valóságból olvastam ki őket – azonközben, hogy tervezésükkel foglalkoztam. Halva születtek? Hisz meg sem születtek! Egynémelyikük bizony a megszületetteknél is kedvesebb. Emlékükhöz nem fűződik semmi gond, semmi kín, semmi robotolás, hanem csak a fogantatás öröme: az pedig e téren sem pillanatnyi.

Bevallom, ha igazán kedvemre való prózát akarok olvasni, ma is azt a hatalmas arányú, többkötetes regényt veszem elő, amelynek nem is első része vagy bevezetője, hanem puszta helyszínrajza (amint jelezve volt: „körképe”) Hunok Párisban címmel látott napvilágot, s amelynek épp azért nem lesz folytatása, mert belőle, szégyent látni, ennyi is napvilágot látott. Ha szellememnek való színdarabot akarok élvezni, annak a „Korunk hősei” című ciklusnak valamelyik darabja elől húzatom fel a függönyt, amely ciklus a Lélekbúvár-ral nyílt meg és zárult is le azonnal, holmi érzékeny virág kelyheként mások számára. A „Népfi”, az „Ostyasütő”, „Igazság bajnoka” és a ciklus többi darabjának ugyanis csak megírásától ment el a buzgalmam, de nem teremtgetésétől. Ez a tervező-álmodozó élvezet a legtisztább: ahol érzi, ahelyt javítja is a hibát; ami által a mű mindig a lelkiállapot kívánta, vagyis mindig a legmagasabb szinten szárnyal.

Ifjúkoromban a versek átvett tüze néha a szem megnedvesedésében ütközik ki, néha a bőr kínos-kéjes borzongásában, a gerincoszlop közepe táján. Ilyen hatású versre jobbára már csak a fent írt könyvesszekrény versgyűjteményében akadok. Ott sem mindenütt. Az a vaskos versgyűjtemény eszerint két részre oszlik. Azokra a versekre, amelyekből egy sor sincs megírva és azokra, amelyekkel ez kisebb-nagyobb mértékben megesett. Az előbbi elismerő szavak természetesen az első csoportra érvényesek, azokra a versekre, amelyeknek, szűzin, egy betűjük se került papírra. A másik csoport darabjai, amelyekből egy-két sor elkészült, fél lábbal már a bírálhatóság területén állnak. Különös fél-lények a szándék és a megvalósulás közt. Megvalósult részleteikkel gátat vetnek az én képzeletem oly élvezetes csapongásainak a szabad űrben, ám ugyanakkor másoknak, hogy azt ne mondjam: a kívülállóknak épp ezekkel a papírra vetett részletekkel nyithatnak oda utat a meg-nem-teremtett művek különös világába. Úgy érzem, ezeknek új fejezetet kell kezdenem azzal a komolysággal, ami minden létezőnek kijár. Viszem hát ide az olvasót, ha ugyan e könnyed bevezetővel sikerült felébresztenem figyelmét ehhez a tárgyhoz, amely lényegében csak annyiban könnyed, vagyis szórakoztató – amennyiben minden művészi alkotás az.

Társaságban, társalgás közben meg-megesik, hogy amikor valaki belefog a mondandójába – mert rákerült a beszéd sora, vagy mert éppenséggel megkérték rá –, ugyanakkor másvalaki is szóba kezd, elvonja a figyelmet. Az első beszélő ilyenkor vagy elhallgat, vagy – fölemelve a hangot s riadt tekintettel legalább egy érdeklődőt keresve – konokon végigmondja a magáét; ha a végén a puszta mennyezetnek beszél is.

Hogy annyi verset abbahagytam, az nyilván összefügg azzal a megfigyelésemmel, hogy a társalgás ilyen pillanataiban én törvényszerűen elhallgatok. Láthatóan azok jellemcsoportjába tartozom, akik úgy érzik – nem mindig jogosan –, hogy az eszmecserében fontosabb annál a néha olthatatlan szükségnél, amely szóra bír bennünket, az a másik, amely odahallgatásra, figyelésre, új dolgok megtudására sarkallja az embert. Magányban nőttem fel, pusztán. Kérdezés nélkül vajmi kevésszer beszéltem, ezt eléggé belém nevelték. Írni viszont csakis önként, csakis belső felszólításra tudtam. Természetem hallgatagságának lehet köze ahhoz, hogy ilyen belső felszólítást rengeteget kaptam. Úgynevezett téma mindig töméntelen forgott a fejemben. Ezt mind megírnom egyszerűen képtelenség lett volna. Ezzel máris fontos keresztúthoz értünk.

Aki megszakít valamit, az lemond valamiről; aki lemond, az pesszimista. Én mindig azért mondtam le valamiről, mert egy más dolog még jobban vonzott. Az elfordulás mögött tehát éppenséggel nem lemondás volt; inkább telhetetlenség; a szegény ember kapkodása a lakodalmi torban; nagyobb volt a szemem, mint az erőm. Vagy csak a kellő rendszerességnek voltam híján? Azért tettem sutba annyi dolgot, mert – munkabírásomat nézve – öt élet is kevés lett volna valamennyi megvalósításához? S talán azért is, mert – őszintén szólva – valami nagyon az írói pálya sohasem csábított. Aztán – még egy vallomás – a kezdet ment nekem, úgy tapasztaltam, legjobban mindenben.

Regényről vagy drámáról szólva az ember alszik egyet az ilyen kezdeti sugallatra, nem kap azon nyomban ceruza után. De vers jelentkezésekor nyugodtan írószerszámért nyúlhat; a Múzsa effajta súgása a tapasztalat szerint néhány noteszlapon elfér. Ezeket elég engedelmesen följegyeztem. De hadd fedjek fel még egy személyes körülményt. Ezek a sugallatok engem csaknem mindig kora reggel, szinte a felébredés pillanatában értek. Ilyenkor viszont elég korlátozott volt az időm; föl kellett kelnem, dolgoznom kellett. Nem akarom a kenyérkereset áldozataképp ábrázolni itt magam. A versek megszületésére nagyjában az áll, ami a gyermekekére; kevés közülük az, amely azért nem fogantatott meg, mert nemzőik nem értek rá. Ha nem kellett munkába mennem, előbb-utóbb akkor is felkeltem, képtelen voltam félórákat azért ágyban tölteni, hogy akár a Múzsa suttogására is lessek.

Sok verstől azért álltam el, sőt sokat el sem kezdtem azért, mert megjelenésük reménytelen volt. Oly társadalomban éltem, amelynek erkölcse, törvénye ahhoz szoktatott, hogy a teljes kifejezést írói ábrándnak érezzem, vagyis hogy törődjem bele a rövidzárlatokba. De rendszerint mégiscsak egy-egy vers korai nyakaszegésébe törődtem bele, maga a mondandó épp emiatt foglalkoztatott tovább. Ezeket a mondandókat nemegyszer megírtam, több változatban is, gyakran tudtomon kívül. Nem szokatlan eset, hogy a helytelenítés vagy büntetés ösztökélően hat egy íróra. Ha forradalmi írásművet félbehagytam, ritkán a veszély miatt, az érte kapható büntetés miatt hagytam félbe. Sok verset a cenzúra csonkított meg örökre, ha a beadott s ottveszett kézirat egyetlen példány volt, a nyomtatásból hiányzó részeket pedig az emlékezet már képtelen volt pótolni. (Néha megmaradtak ezek a kitörölt részek, mint például, hogy csak ezt mondjam, az Ifjúság című elbeszélő költemény nyolc-tíz, még meg nem jelent versszaka.) Valamiféle szemérem tart vissza attól, hogy ezeket a részeket – egész verseket – emlékezetem alsó fiókjából most sietősen előszedjem, medáliának a mellemre.

De még ezeken kívül is töméntelen az ok, ami miatt egy író arrébb tol egy munkát. Az első köztük nyilván az, hogy elment tőle a kedve, azaz fellengősebb szóval: az ihlete. Vagy az ihlet rövidebb útra volt benzin, mint amilyet az író tervezett a nekibuzdulás első perceiben.

A szögre akasztott prózai műből egykettőre kipárolog a nedv, a költői érték –; cserbenfeledt prózai műveimről tán máskor mondom el a tapasztalatot. A töredékben maradt vers évszázadokig megtarthatja azt az értéket, ami épp abba a töredékbe került. A megrekedt prózai mű a fele falig felrakott épülethez hasonlít; a vers a befejezetlen aranyműhöz.

„Kevesebb több lett volna”, ez az egyik legfontosabb óvás a művészetben. Mindnyájan olvastunk már olyan verset, amelyet egy bizonyos pontnál írója helyében nagylelkűen elnyisszantottunk volna, amelynek felét kitöröltük volna – épp a maradandó másik fele kedvéért. A vers mindent kibír: nevetést, dührohamot, megvetést, csak azt nem, hogy ásítsunk fölötte: hogy abbahagyását áhítsuk. A vers alaptörvénye ugyanis, hogy minden sora valami meglepetéssel bukkanjon elénk, hogy figyelmünket egy fél sor erejéig se eressze el. A szépség – lélektanilag mérve – nem egyéb, mint a kellemes meglepetések és felismerések egy-egy csomópontja. Némely országban seregestől jelennek meg antológiák, amelyek a verseknek csak ezeket a csomópontjait közlik, a vers többi részét elhagyják. Újra és újra alakulnak bölcseleti és irodalmi irányzatok, hogy a szeszpárolás mintájára a versből kipárolják a „tiszta költészet”-et. Ez badarság, olyanfajta, mintha valaki a „tiszta élet”-et akarná kipárolni egy eleven emberből.

De a versek magvának, csontszerkezetének kitapogatása annál tanulságosabb. Ennek érdekében még egy kis próbaoperációtól, a költemények élveboncolásától sem kell riadoznunk. Mint minden téren, a költészetben is végtelenül ártalmas és éppannyira ellenszenves az a szakmai gőg (és gyávaság), amely a műhelytitkokat őrzi. Sőt gyártja, a művek fogantatását, keletkezését izgalmas homályba, valósággal papi rejtelembe burkolván. Holott épp a leleplezés volna izgalmas, mert valóban van ott homály, kibontandó rejtelem.

Rengeteg az olyan vers, amely kerekségét a szerencsés pillanatban történt odacsapásnak köszönheti. Legfájóbb a jó verseknek az a dandárja, amelyet alkotójuk azért semmisített meg, mert nem tudott a végükre jutni. Ez azonban már megint új fejezetet kíván.

Vannak tehát versek, amelyeket – a torzók mintájára – épp befejezetlenségük tesz megrendítően széppé. Vörösmarty verseinek utolsó lapján ez olvasható:

Egy kettétört vers egy kettétört életmű, egy kettétört élet végén! A halál minden életet úgy pusztít el, hogy kettétöri: a vers nyilván azért hat ránk külön a befejezetlenségével is. Ismerjük Arany szárnyaszegett verseit. A Juliska emlékezeté-nek négy első sora után ezt vetette papírra: Nagyon fáj! Nem megy. Mint a lelőtt, a földön még egyet-kettőt rebbenő madarak, olyanok ezek a versek ezzel az egy-két szárnycsapásnyi ütemükkel. Íme, az öregedő Arany arcképe, abbahagyott vázlatban:

Ismerjük Tóth Árpád s más költők töredékben maradt költeményeit.

Mint mondani szokás, ezek a kevéssé ismert töredékek az ínyencek kedves falatjai.

De általában nem sok töredéket élvezhet a műértő szem. Lírai töredék Petőfitől például talán csak egy maradt hátra. Van okunk gondolni, hogy ha több volt is, ezeket ő maga semmisítette meg. Versfogalmazványait is mind eltüzelte, mégpedig oly félős vigyázással, hogy rengeteg piszkozatából, első kéziratából mindössze néhány ívlap maradt reánk, olyan, amelyből munkamódjára s ihletének működésére következtethetünk. Nyilván korszakának hatása alatt tette; a romantika – és hajdan a sámánok kora – élt abban a különös hiedelemben, hogy az igazi költő révületben alkot, s így ajkáról vagy tollából egyvégtében, azon készen folyik a vers, mert vagy súg a Múzsa, vagy nem. Megérthetjük, hogy a költők általában büszkék szoktak lenni rögtönző képességükre, vagy arra legalább, hogy könnyedén dolgoznak, erőfeszítés, verejtékezés nélkül. Első fogalmazványait Ady is rendre elpusztította.

A versírás, mint tudjuk, hol szórakoztató, hol áldatlan szöszmötölés; a gyors megoldás ritka eseteit nem számítva, leginkább az óraműves vagy a vegyész munkájához hasonlítható. A képességen (s kézügyességen) kívül türelem kell hozzá; nem is türelem, hanem belefeledkezés, mindaddig a meglepő pillanatig, amíg a mű ketyegni nem kezd, illetve jelt nem ad, hogy kész a robbanásra. A mű akkor lesz mű, amikor lélek száll belé. Néha száz sáralakzatot is felgyúr az ember, amíg egy megmozdul. Léleknek az élő mondandót nevezem. Ez a legfontosabb, de ez mindaddig alaktalan – nagy szó! –, amíg alakot nem nyer. Ezt megfogni, ez a művészet. Ehhez persze szívós szorgalmat kell tanácsolni. Néha azonban épp azt kell tanácsolni, hogy ne legyünk szorgalmasak; tudjunk szívósan várni is, vagyis elhalasztani valamit. Hadd mondjak rá példát saját tapasztalatomból.

Huszonkét éves koromban Párisban, az édeskés benzinszagban úszó Páris kellős közepén ezt a verset kezdtem írni a szemerkélő tavaszi eső elől be-behúzódván abba a kapualjba, amely elé épp a lökésszerűen jelentkező ihlet pillanataiban kerültem:

Valósággal berúgtam már a kezdettől, már csak azért is, mert soha életemben még nem vadásztam. A nyúl természetesen Ozorán szaladt, holdfényben (amikor képtelenség nyulászni); iszonyú sebességgel s már az első sorokban is mély filozófiai értelemmel rohant. A még lapos föld azt jelenti, hogy a nyúl még egy Kopernikus és Galilei előtti világban él – ellentétben velem, aki már túl vagyok a hiú örömökön s célokon. A vers a vaskos valósághoz való visszatérés hatalmas elégiájának készült; a sáros tájban nehéz ökrök és parasztok cuppogtak, de valamiképp mindig éteri könnyűségű szellők és szüzek közelében; a költő konokan a hegyek taréján vándorolt a szabadság irányában. Komor prédikátorok, fellázadt falvak, elszánt szegénylegények sorsa és alakja volt a továbbiakban végigmondva. Helyesebben csak végigérezve, mert a vers az első tíz-tizenöt sor után megállt. Voltaképpen már ott megrekedt, hogy „végtelen még ez a föld”. A pentameter itt érezhetően megdöccen. Jól tudtam disztichonban írni (egyik költőbarátommal tréfából hexameterben leveleztem), a döccenést egy pillanat alatt kijavíthattam „végtelen itt ez a föld”-re. A vers formája így is zavart; túlságosan simának éreztem. Vagyis ezt a disztichont épp azért hagytam abba, mert könnyen ment. A mondandót, amelyet érdesnek, parasztian vaskosnak éreztem, „könnyűség” nélkül akartam folytatni. „Átmeneti” ütemeket írtam tehát, kísérleteztem. De mindvégig az a nyulas, holdvilágos vers lebegett előttem, arra készültem; írói pályára addig sohasem gondoltam; egyetlen hatalmas verset szerettem volna írni, mintegy magamnak.

Külső körülmények szabták meg, miért jöttem vissza Magyarországra. (Családi ügyek, s lejárt a körözőlevél határideje.) Lelkem alján, nem tudom, nem vonzott-e ennek a versnek a képzeletbeli helyszíne is, vagyis maga a megírandó-megírható vers. Itthon tovább írtam hozzá a kísérleteket. Kidobtam belőle a medvét (hirtelen nagy ellenszenvet éreztem ellene, amidőn megtudtam, hogy a Göncöl helyét bitorolja). Mindazt, amit első kötetem, a Nehéz föld darabjaiban megírtam, ebben az egy versben írtam volna meg, ha sikeresen át tudom lépni annak az egy „még” szócskának az akadályát. Akkor eszméltem rá, amikor a Nehéz föld megjelent, és épp a fő vers, az az egyetlen nagy alkotás hiányzott belőle. Még mindig folytatni akartam. Amíg rá nem eszméltem végül arra is, hogy tulajdonképpen annak a meg nem írt versnek lírai anyagából épült fel a kötet. Vagyis azt a verset épp erjesztő kovásznak kellett félretennem. Ma is azt érzem, abban a kötetben csupa „abbahagyott” vers van.

Ennyi minden rejtőzhet egy be nem fejezett vers mögött; ennyi minden az író számára.

Elképzelem azonban, hogy találhat e fagycsípte gyümölcsösben valamit az olvasó is. Megismétlem a szót: elképzelem; nem vagyok bizonyos benne. Ismeretlen területen járok.

Prózai műnél a kezdés és a befejezés kérdése, vagyis a szerkesztés dolga elég tudatos; a versnél meglehetősen ösztönös.

Ami egy műben fölösleges, az annak kölönce. Tehertétele, mérgezőanyaga. Amit egy írói műről le lehet venni, azt tanácsos azonnal levenni, mert úgyis leesik róla, ha ugyan nem rántja magával az egészet. Különösen a művek végére ajánlatos az ügyelet, itt szoktak tudniillik ezek is nőni a tengeri kígyók példájára. De mi a fölösleges? Erre bizony szerfölött bajos a válasz.

Mondjuk ki: mű az, amelynek élete, szívverése, valami lüktetése van; hacsak annyi is, mint a gyík levált farkának. Akár az eleven testben, ez a leglényegesebb, ez a kis dobogás, ez a titokzatos ketyegés. Vigyáznunk kell rá a versben is, ha életre hívtuk. Végzetes, ha valaki ezt a kis szívet, amelyet dobogásra bírt, akkora húsba csomagolja, hogy egyúttal némaságba is temeti. Akkora testet akar működtetni azzal a kis szívvel, akkora sziklát akar robbantani azzal a cseppnyi sűrített feszültséggel, amekkorára az képtelen. Akkor bizony jobb lett volna előbb megállni. A műnek – magától értetődően – halála a nehézkesség. Mindez az abbahagyás bátrabb vállalását, mintegy szakmai tudatos kezelését tanácsolná. Hogy azt ne mondjam: abbahagyásra szánt versek írását. A művek jelentős része azért marad csonkán, mert szerzőjük ahhoz a szívhez nagyon is megfelelő testet akart teremteni.

Verset ennek a szívdobogáshoz hasonló lényegnek a megragadásáért írt az ember. Mindegyik ezek közül az abbahagyott versek közül, amelyet itt kíséretül vagy tanulságul közreadok, egy-egy hálókivetés, türelmetlen hálóemelés. Nem mondom, hogy mindegyik emelésben ott a hal. Sőt azt sem tudom, ha van, melyikben van. Magát a vers abbahagyását is két, egymással merőben ellentétes okkal magyarázhatom. Azért hagytam abba, mert ez az emelés eredménytelen volt. S azért, mert azt a lényeget az első emelés napfényre hozta. Érzékeltesse ezt is egy példa.

1944 tavaszán éjjelente egy óriási téma foglalkoztatott. Az a pokoli látomány, hogy lassanként Európa egész lakossága a föld alá kerül hullának; egyetlen, hatalmas hullaként bomlik az emberiség a kontinens mezei alatt. S a mező tovább virágzik!

Legalább tíz szakasz kívánkozott utána. Másnap, láthatóan ugyanannak a magnak a hajtásaként, ezt jegyeztem le:

De úgy fordult, hogy hirtelen, nyugtalanító körülmények közt el kellett hagynom azt a falut, ahol akkor voltam. Ősszel, amidőn kabátzsebemből előkerült, a verset azért nem folytattam (noha emlékeztem hangulati folytatására), mert azt éreztem, hogy a lényege legelső epigrammatikus formájában is benne van; a versnek csak terjedelmét növelhetném, nem súlyát.

Már most ezeket a torzó verseket azért merem idegen szem elé bocsátani, mert hátha egyik-másikban benne van valami a lényegből, ebben az alakzatban is. Ha pedig van bennük ilyesmi, akkor az járhat némi tanulsággal.

Azzal, hogy semmi baj nem következik abból, ha a lényeget a lehető legegyenesebb mozdulattal próbáljuk megragadni. Az irodalom-újítók rendszerint azért újítottak, mert nekik az az új mód volt a könnyebb, mert másképp talán nem is tudták volna. Egyszóval a kisebb ellenállás irányában haladtak, átvágó utat kerestek. Amiket itt nyújtok, nem eredmények. Csak ösztökélők arra, hogy könnyebben vessük le a fölösleget, vagyis a már halott formát. A fát védi a kéreg. A költészetnek a kéreg, a „ráhűlt bőr” a gyilkosa. A költészet olyanformán újul, mint a kígyó: vedléssel! S merevedéssel pusztul. A frissességhez, hajlékonysághoz szeretnék kedvet adni.

Magáról a közreadandó anyagról hadd jegyezzem meg még a következőket. A könnyebb tájékozódás végett helyesnek véltem a sűrűben nyíladékokat vágni, a verseket nem az elkészült sorok, hanem az elképzelt egész vers műfaja szerint csoportosítani, ekként:

1. vallásos és bölcselmi költemények,

2. lírai, szerelmi és családi dalok,

3. ódák és elégiák,

4. leíró költemények,

5. hazafias versek,

6. elbeszélő költemények és hősköltemények,

7. elegyesek.

A hazafias versek közé soroztatnak a forradalmi és politikai versek is; voltaképpen ezek mind ugyanabból a gyökérből, a közösségi érzésből sarjadnak. A csoportokon belül a versek időrend szerint követik majd egymást; a dátum hiányzása azt jelenti, már magam sem tudom.

A verseket pontosan a kézirat szerint adom közre. Néha megesett, hogy – mintegy az utolsó pillanatban – jeleztem azokat a rímeket, amelyekkel fejemben a vers tovább szövődött, amelyekkel épp megszakadt. Néha a lap aljára – abban a hiszemben, hogy folytatom – odajegyeztem néhány szóval, hogy mit akartam kifejezni vagy érzékeltetni. Ezeket is közlöm, mintegy ezzel tartva fenn a jogot az esetleges folytatásra. Azokat a szavakat vagy sorokat, amelyek a kéziratban át voltak húzva, mint eldobandók, itt ritkított betű jelezze.

Nemcsak az a befejezetlen vers, amelyből sorok hiányzanak. Befejezetlen az is, amely – noha külsőleg kerek egésznek hat – az eszme kifejezésének, a belső értéknek dolgában hiányos; amelynél a tökéletességig való kidolgozást hagyta abba az író. Példaképpen egy-kettőt ilyet is felvettem.

De félek, túlságosan is felcsigáztam az olvasó várakozását. Meglehet, egyetlen üde cseppet sem tudok kielégítéséül nyújtani. Megeshetik, hogy amit a vállalkozásból meríteni lehet, ezzel a bevezetővel már ki is merült, s az olvasó akkor cselekszik helyesen, ha nem követ tovább. Magam sem tudom, kopár szikre vagy kertbe vezetem-e. Eddig jóformán emlékezetből beszéltem ezekről a derékba tört versekről. Szétskatulyázásukat is homályos emlékeim alapján terveztem el. Most rakom magam mellé az anyagot, hajtogatom szét, próbálom kibetűzni az el-elmosódott papírlapokat s rakom be őket az asztalra képzelt kis karámokba.¹

A költészet mögött közvetlenül, García Lorca képzelete szerint, két alak áll. Fojtó-hurokjával, garrote-jával a fagyos nagyképűség és olajlevél koszorújával a mosolygó közvetlenség. Ezek felé küldve egy-egy szempillantást, nyújtom át mintegy felelősség nélkül ezeket a fura leleteket, s kérem az olvasó bocsánatát, ha úgy ítéli, hogy az első darab után abbahagyhattam volna.