A munka és a halál közt

Egy öreg kovács emlékének

Ahogy két kezem tudta,

hát készen itt a munka.

Jó volna tán, ha itt-ott

pántjain még javítok –

Még jobb volna előlről

kezdenem az egészet!

De ime rámsötétlett –

Kifogytam az időből –

Hát – ha készen, ha félben –

vén este van, bevégzem.

S most, hogy szemem lezárom

s fáj izzón ez a két szem:

mi is a szép – most látom,

mi is a jó – most érzem.

Mily fényekbe is láthat,

ki szerszámához már vak –

Ő tudna csak dalolni

a világnak, a néma!

Óh, hogy tudna ölelni

és harcolni a béna!

Beh jó is volt igy békén

ülni rég a nap végén –

Oh, ülhessek ma is még,

lerakván minden eszközt,

– várva a végső estét –

a munka és halál közt,

megérezvén egy fájó

édesded sajdulásból:

Mint kellett volna jobban,

úgy ahogy élt szivemben!

Mint kellett volna szebben,

ahogy álmodom mostan

emelve könnyben ázó

szememet a homályból,

lebegő alakzat, rád

zord ösztökélőm, hozzád,

feltündöklő igazság!

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]