A városok, a magas erdők, mind a Notre-Dame és a hegy; a mennybolt dől romba fölébem. |
Fekszem alatta; közönyömet mi bontja mégis: hallga csak…? |
A te lépted a törmelék e tengerén, a te utad e sivatagon, feketeszemü gyermekem. |
|
Nyugtalanító öröklétem. Az ősteremtés forgásából, mint a guzsalyról a fonál. |
Hány bomláson és kötésen át: hány apa s anya életén át sodorult egy szál életem. |
Az egyetlenegy! Az enyém csak? Te veszed át most. Megszakad majd? Vagy még erősebbre feszül? |
|
Hanem csupán ez: sírsz-e, nevetsz-e, kisleányom? Dideregsz-e, ha jő a tél? |
S eszel-e? S nem bántanak-e túlságos fájdalmasan? Mert érzékenységem, az a tulzott, benned él. |
S az öregséget, a magányt hogy viseled? |
|
Könyörüljetek rajta, élők, emberek, |
Akiken én megkönyörültem, akiknek tettem némi szolgálatot, hogy enyhüljön balsorsotok. |
Ha volt érdemem, reá hagyom és rá, aki megszülte őt. |
Egyetlen halhatatlanságom; emlékművem ő legyen. |
|
Növekedsz és én búcsút intek. |
Sosem ismersz meg, bogárszemű gyermekem. Amit alkottam: egy részem csak. Nagyobb a kőmíves, mint a ház. |
Negyven év köztünk. Annyi, mint Cézár korszaka ide. Naponta messzebb szállsz mellőlem. |
S csak a rejtelmes ajándék marad enyém. |
|
Köszönöm, ismeretlen, amit elhoztál nékem a mérhetetlen távolságból, mint egy szivességi csomagot. |
Nem kérdezem, ki bízta rád. Neked köszönöm a törékeny, a mosolyodba bugyolált vigaszt. |
Kacagásodnak bátorságát. A tekintetedben érkezett derüt, amelytől im én is mosolygok. |
Könnyeim között a reményt. |
|
|