| A városok, a magas erdők, mind a Notre-Dame és a hegy; a mennybolt dől romba fölébem. |
| Fekszem alatta; közönyömet mi bontja mégis: hallga csak…? |
| A te lépted a törmelék e tengerén, a te utad e sivatagon, feketeszemü gyermekem. |
|
| Nyugtalanító öröklétem. Az ősteremtés forgásából, mint a guzsalyról a fonál. |
| Hány bomláson és kötésen át: hány apa s anya életén át sodorult egy szál életem. |
| Az egyetlenegy! Az enyém csak? Te veszed át most. Megszakad majd? Vagy még erősebbre feszül? |
|
| Hanem csupán ez: sírsz-e, nevetsz-e, kisleányom? Dideregsz-e, ha jő a tél? |
| S eszel-e? S nem bántanak-e túlságos fájdalmasan? Mert érzékenységem, az a tulzott, benned él. |
| S az öregséget, a magányt hogy viseled? |
|
| Könyörüljetek rajta, élők, emberek, |
| Akiken én megkönyörültem, akiknek tettem némi szolgálatot, hogy enyhüljön balsorsotok. |
| Ha volt érdemem, reá hagyom és rá, aki megszülte őt. |
| Egyetlen halhatatlanságom; emlékművem ő legyen. |
|
| Növekedsz és én búcsút intek. |
| Sosem ismersz meg, bogárszemű gyermekem. Amit alkottam: egy részem csak. Nagyobb a kőmíves, mint a ház. |
| Negyven év köztünk. Annyi, mint Cézár korszaka ide. Naponta messzebb szállsz mellőlem. |
| S csak a rejtelmes ajándék marad enyém. |
|
| Köszönöm, ismeretlen, amit elhoztál nékem a mérhetetlen távolságból, mint egy szivességi csomagot. |
| Nem kérdezem, ki bízta rád. Neked köszönöm a törékeny, a mosolyodba bugyolált vigaszt. |
| Kacagásodnak bátorságát. A tekintetedben érkezett derüt, amelytől im én is mosolygok. |
| Könnyeim között a reményt. |
|
|