Tizenkét nap Bulgáriában

Kettős vállalkozás Prózában kezdtem. Nem akaródzott. Oly sok prózát írtam! Az első soroktól meghőkölve szinte tollam maga áll meg velem, mint kényes paripa s tekint rám hátra: megint ez az únt, „szabad”, gebéknek szabad! lapos út? Már soha többé átvágás, merész árok-ugrás, ugratás! szökelés, egy táncos lépés? Magyarázhatom, arra nem ez a tárgy az alkalom: száraz pontosságot, megbízható adatot kér itt műfaj s olvasó, olyat, mi versbe tán bele se fér, oly vaskos, nehéz… Hát éppen azért! felelt ő, feleltem én is vele. Hisz a könnyűt, azt úntad eleve! Ha költészet lesz csak egy sor adat, száz vastag könyvnél szebb és – igazabb! Jó! Vállalkozás minden utazás: legyen ebből még egy vállalkozás.   Néhány adat Bulgáriának lakossága hét millió lélek… Földmívelő nép csaknem egészen – ez vonzott ide. A területe, a területe négyzetkilóméterben – no, most költő! – egyszáztízezernyolcszáznegyvenkettő. Főfolyói: a Marica, Sztruma és persze vén barátunk, a Duna. Hegye: a Balkán, a Rhodop… de csukom ezzel be máris Kogutovitzom, nem másolom, nem plagizálom én, csak amit isten könyve tár elém. S nem is hegy-völgyet, nem folyót, nem tengert jöttem én látni: – jól sejtitek – embert.   Első jel Küldött elém ízt Belgrádig az ország, mihelyt a bolgár vonatot betolták. Másodosztályon mentünk – (hogy helyet kapjunk, ha éjjel aludni lehet). Az első s másodosztályú szakasz nem külön kocsiban volt, ahogy az nálunk szokás (hogy ne csak kényelem, hanem distance is, külön lég legyen). Nos, itt a háromféle fülke népe föl-alájárva, dudolva, beszélve egy kocsiban nyüzsgött, egy folyosón, megannyi szegény s módosabb rokon, kit elválaszthat rang, hatalom, pénz, de boldogan vegyül s parolázik össze. Testvérként olvadt talán még a hagyma illata is a kényes hubigantba.   Híradó Rohant a vonat Jugoszlávián át. Mit látsz egy népből fülkéd ablakán át? Nézem álló nap az élő mozit, a híradót, mely engem okosít. Zöld fejét frissen most veti ki a paszuly, a krumpli, a kukorica nagy hantok közül: itt nem boronálnak? nem fogasolnak? Szántanak s kapálnak. Kevés mező. Sziklás ösvény felén legel a jószág. Ahány a tehén, annyi az őrző: lányok, asszonyok; baljukban guzsaly, jobbjukban forog a gyalogorsó, mozdulatlan állnak, dolgoznak mégis, jobban, mint a gyárak: nincs rongyos ember; durva tán a vászon, de ezt valóban önköltségi áron kapja a férj, a fiú, az apa. Mert az a hű gyár nem áll meg soha. S nem drágít – azt a fonaladat, orsó, vágja el bármi – bár egy agrár- – olló!   Tovább Mit láttam még meg? Többet a szememnél. Multunkba láttam ennél a jelennél. A szerb falun át láttam a mienket, a szerb nép lelkén át a magyar lelket. Kerek és tömött erre mind a község, megannyi zömök erősség s közösség. A vasrostélyos, emeletes házak nem magyarmódra, nem szétszórva állnak, mintha nem házak, hanem egy nomád had hosszan elnyúló sátrai volnának ütve útfélre, mintha csak egy éjre, mert készen egyre a továbbmenésre… Minden kis község áll itt, mint a vár, nem kerülgeti a nemzet-halál. Alattuk – érzed – jó mély a gyökér s csak vastagul, ha ömlik rá a vér. Kőkerítések. Mésszel festve nagy, szemkápráztató ciril felirat: zsivió… národ… závod… zsivió! A raktárokon piros lobogó. Szűk udvarok, de tiszták. Lugas zöldel. Cseréptető, de csupa félkör zsindely. A hegy kopár, a mező buja dísz: a Morava-völgy. Feltünt végre Nis.   Csillag Táguló szemmel néztem dél felé. Alkonykor értünk a határ elé. Vártam szomjun az új látnivalót. Mit láttam? Az est-hajnal csillagot; de azt duplán is: fent, egy csúcs fölött s lent egy folyócska habjai között. Ottfent büszkén állt, mint az örök lélek, ittlent zihálva nyargalt, mint az élet. Kísért a csillag, jött Bulgária bérce és bokra közt is, hű kutya. Állt felettem és vágtatott velem, mint végzetünk, mint a hű szerelem; el-eltűnt, fürgén hidak alá bújva, annál hívebben, szebben tűnt fel újra!   Hőmérő Késő éjjel értük el Szófiát. Úgy lett, mint vártuk. Hogy senkise várt. Az állomás – akár a kaposvári – kiürült végleg. Mit fogunk csinálni? Egy fia leva nincsen a zsebemben, egy fia bolgár ige a fejemben. Dörmögtem én is – hogy el ne maradjak, legalább kontrázzak a társaimnak. Sose sajnálom, hogyha a véletlen márt meg, hőmérőt, népben, nemzetekben. Gyerünk, hőmérő! – mondtam, idegem, bőröm mutassa, mi van idelenn a rendezetlen mélyben! – hány fokon áll a segítő készség, a rokon- s ellenszenv a csupasz ember iránt? Megismertünk egy hajóskapitányt, egy forgalmistát, jelbeszéddel, egy tanítót, annak lányát, akinek diákemlékei közt megrekedt néhány nyugati szó – micsoda kincs, gyémántkő volt, nemes valuta mind, ahogy lassan fényt: értelmet vetett az áthatolhatatlan nyelvhomályba. Telefon, kölcsön. Egy kis karaván kisért ki, nézett gépkocsi után s irányított – éjfélkor – szállodába.   Az első látogató Az első látogató, első vendég, az első bolgár, félig álomban még reggel az ágyban, első jóbarát, aki bedugta képét a szobámba, nem is az ajtón: az ablakon át és mosolyával máris indulásra keltett, másfél nap fáradt utasát: egy vén hegy volt, a hegyek óriása, a Vitosa! Hó födte vén fejét. Nem feledem ma sem üdvözletét és ajándékát: eszembe juttatta, ki ébresztett így nyaranta hajdanta.   Szófiában Mentegetődznek: bíz nem „világváros”. Én védem váltig: de milyen arányos! – A szobranje… mondta Petr és legyintett (mert ismeri a pesti Parlamentet). – A törvényszék… – És azzal mi bajod? – Csak egy emelet… bezzeg nálatok!… – Az akadémia… (A többi száz épület közt egy kedves sárga ház) – A múzeum… Nekem tetszett nagyon ez is, az is, szobranje, múzeum, állomás, posta; mindegyik szerény volt, de helyén volt, mint az a növény, mely úgy nő, ahogy földje engedi, mely táplálóját nem csikarja ki. Mi a legszebb? Az arány! S csúf? Ami magánál többnek akar látszani! Ne nagyra nézzetek, hanem igazra, nem az oromra, hanem az alapra! Hány „világváros”: tojás üres héja s még több hány olyan, mint a felfútt béka! Tudományával akadémia hány férne el egy parasztputriba, igazával hány büszke Kúria egy lyukba!… Szóval tetszett Szófia: egy lombos főút, rajt a sok gyerek, a régi tégla-templom, a mecset, a bolt-negyed fecsegő, siető népe (Balkán? Nincs egy kéregető!) És este!… Olyan távolságra, mint a Kálvin-tértől a Nyugatiig, nagykörutakon kocsi-gyalogjárót elözönlik a föl-alásétálók: áll a Korzó! (Fütty hangzik, huhogás, ha egy gépkocsi a tömegbe vág.) Héttől éjfélig a népé az utca: inast, diáklányt, munkást, tisztet össze- olvasztva-fűzve – mint a vonaton – halad a társaság – társadalom! A két színház körül – míg odabent egy Osztrovszkijt kezdtek s egy Beethovent – oly vidám nyüzsgés, elő-élvezet, mint Ozorán, ha cirkusz érkezett. Szívja vitázva a nép a sok kőház – nagy is van bőven, iskola és kórház! – között a nyáron is friss levegőt: hatszáz méterre a tenger fölött.   Parasztok – A mi parasztunk – tudatott Tzonev – vagy Likov – egy kicsit konok s merev, még bizalmatlan… annyiszor becsapták – bégek, basák, vezérek, hírlapok –, öklöktől tanulta, hogy mi a – jog, de öröktől, hogy mi a jó s igazság! Gyanakodó. Nem hajt kemény szavakra, de hogyha kérik… „Ingét is odaadja!” szóltam. Rámnézett Likov – vagy Tzonev – s folytatta: mondom, konok és merev, így állt ellent. Mert sorsa törte bár, saját portáján mindegyik… „Király-” – C’est ça! Igy békés nagyon, de nagyon harcias is… Majd látva mosolyom: – Most jár először nálunk csakugyan? Feleltem: „Otthon érezem magam.” Gépkocsin mentünk. Szántottak. Tehénnel, tehénnel és egyszarvú faekével. – Van problémánk, szólt Tz, sok és nehéz! S L: – megold mindent a gépesítés! – Jöjjön két év mulva megint ide! Nem lesz akkorra csak acéleke!   Hasznos tudnivaló – Egy pohár sört – bort! A pincér nemet int, de hozza mégis rendelés szerint. – Átmehetünk? Bólint a biztos úr, de visszaűz félútról zordonul. – Úgy van ma is, hogy tagadva igent és helyeselve nemet intetek? Fejüket rázzák s nevetnek, vagyis úgy van, tudatom, úgy van az ma is; megköszönheti, ha más nem, aki bolgár lánynak akar vallani.   A Rosicánál Még áll a falu, de készül a gát, a duzzasztó a sziklavölgyön át. Csillék, daruk, csigák, tízféle gép és lent a völgyben hangyakép a nép és fent a dombon barakok, diák- sátrak és arrébb a munkásbrigád tábora és – mint Bábel lehetett – megint csak állvány, gép, faszerkezet! Még áll a falu s patak a patak, mely tóvá, fia-tengerré dagad s megfeszítve, mint jó kar, izmait, majd kereket hajt, villanyt alakít, „óránként 30.000 lóerőt!” magyarázzák a lelkes mérnökök. Még áll a falu, legel a tehén a holnaputáni tó fenekén, állnak a házak, amelyek felett egy év múlva pisztrángok fürdenek, még cseng a torony, amely hallgatag áll majd ötven méternyi víz alatt. Nézem a gátat, a távol falut. A végzetes, de békés háborút. Nézem a vasdarút, ahogy bele- harap a hegy bozontos mellibe. Ez fáj egy kicsit, de aztán a gát mögött az új falu kőházsorát nézem s a kaskás asszonyt: épp vajat, tejet hoz tán a gép fiainak.   Kereskedők – S ez – a rózsaolaj – mért oly halvány? kérdeztem a boltban. – Mert hamisítvány! hangzott a válasz. – És ez? – mert az is hamisítvány! Mit itt lát, mind hamis! Maga a boltos mondta; tanu rá Fodor és Bödey és Barabás. Elcsodálkoztam. – És hol van valódi? – Nálam, sajnos, nincs! És kalauzolni kezdett kifelé s magyarázta, hogy ha itt fölmegyek, ott befordulok… Befordultam egy másik boltba később, hogy vegyek egy kis nyeles kávéfőzőt. Volt, de nem adták. – Miért? Érte nyúlt a segéd. – Lukas! – mondta s belefújt, mert nem értette ámulatomat. Sose értsétek, szófiaiak!   Karlovóban Levszky Vaszil volt az ő Kossuthuk. Megálltunk – arra vezetett az út a Rózsavölgybe – születéshelyén, apja házánál. Afféle szegény paraszt kelmefestő volt az. A ház, mint a többi parasztház: kétszobás, lent a konyha, fent a lakószoba. – Ez volt az anyja ágya, valaha, szólt a ház őre s a padló alatt megmutatott egy jó rejtek-lyukat. – Ez volt a műhely – s egy szekrény megett megmutatott egy másik rejteket. – Ez volt a kamra; a kamra fölött is mutatott egy nyílást: itt szökött, szokott kiszökni s a palánkon aztán egyetlen ugrással! mint az oroszlán. Oroszláni volt szíve s ereje: innen a Lev-szky is, harci neve. Kibujt, kisiklott, seregek között! Harminchét mult, amikor a török bitón… igen… elfogták mégis, el. Egy atyafia jelentette fel.   Csucsuliga Kétezer méter körül a Rila egyik hágóján – gépkocsihiba! Mit bántam! Várt egy kis rét szőnyege: hanyatt feküdtem. Dőlt a nap üde aranya… Aztán az ég selymei közt egyszerre egy szinte mennyei hang, hangfutamok: láthatatlanul egy harsanásnyi a meg i meg ú – Madár volt, persze csak. De micsoda madár? kérdeztem. – Un… csucsuliga, szólt Grubeslieva, a francia szót keresgélve. Közben, mintha a madár akarná kisegíteni, felzendült ujra egy sor a meg i meg ú és ujra i meg ú meg a és cs-s-cs-csi! – a madár maga mutatkozott be s akart – csu! csa! csi! – bolgár nevére megtanítani! Vagy nem is arra! Arra tán, mire nincs egy emberi nyelven sem ige, a derűre, arra az állati bölcsességre, hogy jó, jó szállani, ha itt a nyár és bármily nagy a hegy, még feljebb, feljebb, – a hegyek felett daloljuk el – csi-li-csú-csa-csa! – a hitet, reményt – csi!-csa! – a soha meg nem érthető mondanivalót! Különben, azt hiszem, pacsirta volt.   Délnek Szeged és Jászberény között egy Tátra: ez emlékeztetne Bulgáriára – a sík országon hatalmas erődül a Balkán hegység így nyúlik keresztül; ez a fellegvár, a bástya, hova bevette magát a nép, ha csata, ha vezér, remény, ország elveszett; ez tartotta fenn itt a nemzetet, fönt a felhők közt! hű, örök bakony, ez volt most a partizán-mozgalom fészke… Ez hiányzott mindig nekünk! – mondtam, ahogy a hegyek közt kitűnt a sík vidék már – ez mint a miénk! a miénk, mikor még Petőfi élt: cserény, szárnyék, állófa, juhcsapat, gangó-fán csüngő bográcsok alatt lángol a nád, subában a juhász – való, mit látok? – gulyást paprikáz! A másik ablakon? – végtelenül rizsföldek kockás tó-sora terül! Kúnhalom, újra kúnhalom, csodás sűrűn, mint réten a vakondtúrás. Gémes-kút – csárda! Gulya legelész, de aztán újra rizsföld, öntözés. A gáton piroskendős lány siet; gátak, csatornák, csövek, zsilipek hozzák-osztják a vizet százfelé. Petőfi kora? S unokáidé! – Hogy hívják ezt a Tiszát? – Marica! – És ezt a Hortobágyot? – Trácia! A kukoricások fölött odább; egy hegyi város, mint egy délibáb.   Plovdivban Plovdiv a régi Filipopolisz. Megnéztük a Lamartine-házat is. (Nagy görög ház – a költő csak itt fért el hatvan lovával és kíséretével, ha jól emlékszem még a „Keleti Utazások”-ra, – ott részletezi.) „Ez volt a szoba hát – szólt meghatott hangon Petr –, hol a nagy zseni lakott!” – „Fölöttünk lakott – szólt a mezítlábas asszonyka –, de abban most búza szárad, így ezt mutatjuk, itt ezt a mienket a vendégeknek, mégis ez a legszebb.” És megmutatta a butorokat, miket lányának majd móringba ad s a fényképeket: az ünnepit öltött sok ángyot, sógort, elbeszélve sorra, hogy folyt s folyik ma mindegyiknek sorja és megmutatta közöttük a költőt. – „Lehoztuk, annyi ottfönt az egér, ideillik a többihez szegény: nem mondhatni róla se: csúnya volt” – szólt letörölve arról is a port. S mutatva máris egy négy fülű korsót, négy lyukja közül víz csak egyikből folyt. – „Ha nem találják el a jó lukat – szólt vígan –, a víz orrukra szakad!” Csak menet mondta meg, melyik a jó luk, köszönve folyvást, hogy meglátogattuk. Megnéztem mégegyszer a nagy zsenit s azt gondoltam, hogy nincs rossz helyen itt.   Erő a nincsben (Újabb adatok) Egy sereg kérdés – probléma –, melyekben mi nyakig vagyunk, nekik ismeretlen. Csak hallgatják, hogy: arisztokrácia; gróf és nagybirtok nem volt itt soha. A nemesség? Megtette a magáét, ahogy kívánták kiváltságai: a török ellen meghalt a hazáért utolsó lábig – köszönet neki! Az egyház? Szegény. A népnek a pópa inkább csak holmi lelki kisbírója. Magyarázni kell azt is, hogy van föld, hol ki fönt van, szükségképpen nem alólról, nem a népből jött – néznek: hogy van az? Eredetre itt mindenki paraszt. Zsidóktól halljuk, hogy bár nyelvre bolgár, a zsidóság, mint teljes jogú polgár, külön nemzetség; de választható, mi léssz örökre: bolgár vagy zsidó s nincs vita többé; a negyvenezer lélekből nem pusztult itt egy sem el. A tőke gyönge – most előny ez is; van hát nép, kit épp hátrahagyva visz előre történelmi sorsa néha. A legfőbb: alig van analfabéta.   Gabrovóban Képzelj millió bárányfelhőt össze- markolva, gyúrva, bálákba kötözve; így áll a gyárteremben a gyapot. Forog a gép és vékony fonatot sodor a fehér káoszból, veti föl és alá, hengerre pödöri. Kapkod a gép s a munkáskéz s amott a sok orsó már visszára forog; fut a fonál a rángó dróthorog közt erre s arra, fut a vaskarok közt, mint távoli sziklaoldalak meredekén a cikázó patak; kerékre – malomkerékre – zuhog, de nem esik le, de vele forog, de csillogó, de fénylő csermelyét magára tekeri ez a kerék s csak arrébb játszat – már a szövedék emelésével a mennyezetig – lassúfolyású, széles vízesést, fátylasat, gyémántcsöppekkel telit. Mögötte áttetszőn, mintegy a gép: a gépkorszak védőangyalakép egy munkáslány állt mozdulatlanul. És újabb gép és megint újra új és csillogtak és sziszegtek és húzták sóváran szinte egymástól a munkát, fűzték és szegték a kézbe kapott, az alakuló, néma anyagot; futószalag vitte már azt zömök motorok varrógép-sora között még újabb gép felé. Hányféle gép volt még, hányféle kar, hányféle kéz? Furcsa volt, hogy ez a sok szertevált tag mégis egy test volt, együtt zihált s működött! Jártam értelmetlenül (bár értve mindent) az új lény körül, ki a felhőkből, az összetömött ősködből végül egy sapkát kötött. Kezembe vettem, néztem a csodát, és fölpróbáltam, mint egy koronát.   Ének közben Ahány ünnep, felhangzik: Hej szlavjáni! hej szlávok! s integetnek, hogy felállni! Állok, fülelek s fordítja Petya: Ste zsivee: élni fog – nasta recs:   a nyelvünk – zvanliva:   a zengzetes. Ez a szláv himnusz, ezt énekli ma Várnától Ljubljanáig, Mosztarig az ifjúság és hogy lelkesedik! Mint én a Marseillaise-ért valaha. Szép a tenger s szép, ha külön szíved milliók hullámáramán lebeg: sóvár enyémtől tudom, milyen szép: itt állni s elszállni a végtelenségig. De fönt, magában, fenyves közt, a kis nép tengerszem sorsa is, tudom, milyen szép. „Melyik a szebbik?” Mosolyog: „Az a tengerszem”, szól vígasztalva Petya, szól kedvesen az óceánnyi nép udvarias háziasszonyakép és énekli már ő is: zsivee: éljen – a világ minden nemzete.   A Sipka-hágón A Sipka-szoros nevében a Sipka nem sapkát jelent, azt jelenti: csipke; csipkebokorral van a hegy borítva, csipkerózsával hajlata behintve: a völgy lapályán azt szemzik szelídre, nem feledi, ki illatuk beszívta; száz hold, ezer hold rózsa közül vitt a, forgott a kocsi a szerpentinekre, hegy- s hegyre, mígnem a legnagyobbikra: az volt a világ, onnan letekintve! Előttem milljó parasztkendő földre- rakott országos vásárának zöldje- pirosa-kékje: – szinte a világ végéig – csupa kiskertgazdaság! Egy percem volt csak nézni. Zúgva-zengve görgött hátulról egy égboltnyi szikla: tódult a vihar bazalt-förgetegje neki a hegynek, szinte föltaszítva! Köpenyem fogva, kalapom lehúzva indultam a szél-, a porforgatagban az ösvényen a nevezetes csúcsra, felhő kóválygott mindenütt alattam. Mintha nem is a csúcsra, de följebb még, idők csúcsára vitt volna az út, az elemek fölelevenítették a népsorsfordító nagy háborút. – Itt, ezerháromszáz méter magasban, itt állt – kiáltja Péter – behavazva itt állta Gurko fogyaték hada, körülkerítve, Szulimán pasa rohamát, végül – lőszere is fogytán – már követ, sziklát gurítván az oszmán fejekre, mígnem – a legeslegvégén – feltünt a kereszt a félhold alatt. Itt folyt a harc a sziklák meredélyén, itt folyt – nem szólás – mint hegyipatak a vér. Víz csobog most. Felhők dörögnek ágyúi helyett orosznak, töröknek; töri-söpri a szél az aszú ágat, mint akkor a halál a katonákat – míg föl nem szabadították a hágót, a kaput testvérnépünkhöz a szlávok. Két császár küzdött – sejtették, miért? folytatták volna, ha látják a célt, a végsőt, az időét? Melyhez ők maguk is bábúk, percnyibb eszközök voltak, akár a „legutolsó” káplár? Mily erő mozdult hát, legyőzve császár, természet, isten, vakhit akaratját? A tied, kígyómozgású szabadság? – gondoltam lejövet a meredek szélén, markolván ágat, gyökeret, nehogy a szél, mint könnyű levelet, világgá vágjon a síkság felett.   A középkori fővárosban  Ó, Tirnovo, Tirnovo, álom vagy máris, én meg álmodó! Való volt? Mese! Attól fogva, hogy kocsink a Csipke-csúcsról lefutott versenyt a nyomunkban hörgő viharral s azzal a vadul-őrjöngő patakkal, mely sarat-követ forgatva-fröcsölve loholt mellettünk – de folyvást előzve – a völgybe… Túl, a szakadék felett ott tárja – kétszáz, ötszáz emelet! – ott tárt a sziklaváros temérdek házát, megannyi partifecske-fészket az égnek – színes mesekönyvi kép! – Mert rá fényt lövelt még az esti ég. Valóság voltál, Tirnavo? A vad, Jantra szédítő-gyors 8-asokat írva futott a házakkal tömött piros cukorsüveghegyek között; mint rég a járdán, ha várta a cárt, a félváros a folyóparton állt, a félváros ott szedte a dagadt vízből kosárral, kézzel a halat! Valóság voltál? Nem voltál való! Álltam az ég s a tajtékzó folyó közt a nagy hídon (itt már zuhogott) s fürkésztem, mit szemközt a meredek (még napos) hegyen Petya mutatott: a tornyot, hol Balduin szenvedett, hol egy magyar királylány élt… S amott a házat, hol ő, Petya született és szenvedett; és bealkonyodott s átmentem még egy szakadék felett egy másik völgyhídon, a Cárevec: a vár felé… De fent (az est haladt) nem láttam már a hős romok körül egyebet, mint szentjánosbogarat, de azt rengeteget! és mind röpült! fölvillantva és kioltva a fényt, (mintegy Tirnovo ajándékaként, mert sose láttam még ilyet): pici aranyvarrótűk fürge százai fércelték reménnyel az éjt, ezer pont és vonás: szaladó morse-jel, apró körhinták, kisded repülők s ahogy mindez sokasult-nyüzsögött, vele szállt szinte mind a kinyílt csillag és vele forgott mind a kigyúlt ablak és Tirnovo és Bulgária és valahány ország és nép: az egész, forgott az egész mindenség serényen, dehogy hittem, hogy keserű levében!   Keleti hajnal Tirnovóban Álom voltál? Hisz ma is itt vagyok, benned, Tirnovo! kürtszó harsogott, katona-kürt; igen, hajnali öt; kopasz szálloda-szoba; betörött üveg alatt a Vadász Búcsúja; kint bércek, klastromok, hol elfogott királynők éltek, szerelmes papok; azt hiszem, én vagyok Krúdy Gyula; idegen nyelvű Boldog Margitok, szentek éltek ott, kiket, mint szokott, a mélybe löktek; fekszem, bejön a folyosóról az árnyékszék szaga; harang, roráté! Pécs ez, vagy talán Sásd még, amikor elakadt a szán! Van minden, csengő, rolló, mozaik- mosdó; csak még semmi sem működik; folyó harsog; a szekrény fenekén száraz kenyér és összegyűrt levél; találtam fésüt; de törülközőt nem, így megtörölköztem a lepedőben; elém veti a portás: Dobre den, ahogy a bankár egy fillért kivet; den, nyújtom neki minden kincsemet; koldus vagyok, mint minden idegen – Utcára nyílnak itt a pékkemencék, a kenyereket éppen kivetették; hosszú az árnyék, akár alkonyat előtt, vagy télen: a házak között bujócskázik, de hason még a nap, az utcavégről dühvel szembeköp; alján szűk minden ház, feljebb kövér, a sikátor fent majdnem összeér; zavarba ejt, hogy ami különös, épp különösségével ismerős és otthonos, nem jártam itt soha, de éppen ez vonz, vonz mintegy haza; az ajtó mind a járdára nyilik, belátni rajt a kettős ágyakig: alszik a város, a forráskutak köré szállong csak egy-egy nő-csapat; itt van Izolde is? tán épp ő fecseg, míg a csap vize lassan becsepeg a kerek rézbográcsba, mit a nők párosával vállrúdon hordanak; Lyonban vagyok ötszáz év előtt, Budán vagyok Könyves Kálmán alatt; egy férfi a házakra utcahosszat felhívást? nem, gyászjelentést ragasztgat, ma temetik itt a legjobb anyát és nagyanyát, Kovacseva Marát, ha itt születtem volna, délután én baktatnék a koporsó után; balkonok alagútján ballagok, ez az álom, vagy hogy pesti vagyok? üres a piac még, de hozza már teher-nyergét egy öszvér s négy szamár, két rácsos török ház közt lépdelek, cipelem a rámnyergelt életet; nyitja ablakát, az emeletit a török s abban borotválkozik; megmámorít, ha valamit nem értek, és mindent tudni vélek, mint a részeg, dúdolok és mint alkohol-ködön erőltetem át szemem az időn, mához egy hétre már otthon vagyok, onnan látom majd méltón Tirnovót; kecskék, tyúkok szaladnak, egy magas padlásablakból rámszól egy kakas, diák siet, ha itt vagyok diák, én veszek el egy Marát, vagy Ljubát, robogó szekér távoli zaja, átüget rajtam apám két lova, hajnal! hajdani mámorokon át kettőzte így meg a világ magát, kamasz-italom, ontológia, rajtad tántorgok, tér gondolata! Itt a bérc, hol megölték a papot, és ott a nap, mely akkor ragyogott, minden kettős, tízszeres, százszoros, csak embert köt egyszeresbe a sors, tele foltváró üstökkel, sarukkal, itt minden utca olyan, mint az udvar, egy cipésztől, a fillér dobr’ den-en megvásárlom, hogy bolgárnak vegyen, az ügyvéd boltja is utcára nyíl, az ügyvéd szinte kint a téren ír; mire jó, amit látok? jelenés? rész a világ, csak én vagyok egész, minek egésze? víg és szomorú vagyok, most jöttem s vár már a búcsú; mint asszonyok, a vérző anya-kínban fáj és remél a szív, gyerünk tovább, dúdoljunk, mint Rómában és Párisban, itt hagyom, itt is jövőm egy honát,   itt hagyom magamat megint:   szalad a víz,   amely elvitte Balduin-t,   viszi az én szívemet is.   Tirnovo és Vidin között Ez a „magyar út”, itt járt Hunyadi, itt jártak László büszke hadai, itt vitték délnek azt a zászlót!… – Aztán itt hozta toportyán hadát a Szultán. Ez volt a nagy verő-ér valaha, itt folyt a történelem árama – Ölnyi-széles út. Patak vájta ki. Itt áradtak a sors hullámai, e szűk völgy-úton, kis hazád felé. Egy ledőlt szikla elrekesztené. Itt szivárgott el, mint leterített, itt folyt porba, mint padra fektetett tetem hideg szívéből, cseppre-csepp, Világostól a maradék sereg.   Dimitrovnál1 Fáradt volt? Zárt ajk, félig lehunyt pilla. Ez volt az arcra, a nagy homlokra írva. „Unom a szót. De elviselem most már ezt is, mint mindent, mi a szakmával jár, mint ezt például”… A vrányai kertben ültünk. Előttünk kávé. Nem aludt az éjjel? Vártam. Aztán megkérdeztem: – El lehet kerülni a háborút? Felém fordult. Ahogy a lapuló vad előugrik rejteke alól, úgy villant elő kék tekintete. Aztán egy hosszú perc után: „Mozse!” mondta, de szinte kiáltva: lehet! és vállamravert és fölnevetett. – Mikép? – kérdeztem. S erre ő: „Reménnyel! S ha összefogunk eleve keményen!” – És Amerika? – „Az fantázia, mit Truman hisz; a pénz nótáira nem táncol már a világ!” – Odaát… „Naivan nézik a politikát; még fiatalok rá!” – S az angolok? „Ők érzik, csínján megy csak a dolog.” – Kompromisszum lesz, ez is, az is enged? „Mi egyet nem engedünk csak: az elvet!” – És az atom? – „Nyugalom, nyugalom: nem abban: bennünk van ős tartalom: az emberség – és az fog dönteni!” – Azt kéne tökéletesíteni! „Lesz időnk rá, csak semmi félelem!” Barabás szólt most, hogy vajjon ilyen derűs volt mindig, teljes életében? „Igen!” – mondta. – És akkor, börtönében? kérdeztem, mikor várta a halált? „Akkor is!” – Mégis, hogyan… mit csinált, hogy megőrizze épen a reményt? Hát ő bizony ott – néha az sem árt – két vallatás közt – múlatni az éjt – megláncolva is – rímet kalapált! Várjunk… Hogy is volt?… Es ist schön zu leben mert németül volt… schöner ist zu lieben sőt zenére szólt… – am schönsten zu kämpfen s megint mosolygott… Für Freiheit und Frieden s látszott, ha most magában volna, hozzá a zenét is szívesen eldúdolná.   Összefoglalás Utolsó este Szófiában. Egy csöpp vagyok a hullámzó tömeg sodrásában: könnyűlök, könnyeden úszik szívem, mint holmi víz-szinen. Miért oly könnyű? Mit vett tőlem át, mit vett le rólam ez a sokaság, mint víz a súlyból? Keresztben az utcán megy – ezer hullám közt egy külön hullám – kis társaságunk. Grubeslieva azt kérdi (nyilván nem tőlem először); milyen emlékkel indulok haza? S Petra Szlavinszky; legszebbnek mi tűnt föl? A híd? A gyár? Az est, ott Tirnovóban? – A jellem! – mondtam. – Az a – hogy is mondjam – lelki és testi közelség! Ahogy a tiszt itt bakáival társalog – (Láttam, nem értik.) – Ahogy a parasztok közt Petr egy szóval nevetést fakasztott ott, Pazardzsikban, mikor oda jöttek a kocsi köré s rögtön lekezeltek… (Ezt sem értették: mi itt különösség?) – Ahogy mindenki első ismerősét karonfogja, sőt átöleli sokszor… (Majdnem kihúzták karukat karomból.) – Ahogy itt díszvacsorán is kiki a salátát közös tálból eszi… (Rámcsodálkoztak. Neked, olvasóm, teneked is csak félve folytatom. Egy szóval az a szívbeli, az a belső, nem-mímelt demokrácia… Ti értitek tán – s vele kedvemet – sarkadiak, parasztkörbeliek.)   Fejembe szállt Belgrádban ismét. Éjfél. Várni kell még három órát. Járkálok le-fel a sínek között. Csak egy perce volt, hogy elindultam Szófiából. Hajnal volt, hány új jóbarát ölelt-karolt, köszöntött félig sem értett szavakkal. Szívemben ültök még mind melegen, Ludmil és Orlin és Petr s Demeter s ti, ti parasztfi költők, feleim, s ősz Cankov-Dirizsán s Elin-Pelin, háznépetekkel, megbocsássatok, így együtt egy fészek rigó-fiók vagytok szívemben, úgy csacsog, cseveg, zsibong még bennem az emlékezet; azt hittem, szomorú leszek s ime jókedvvel vagyok szinültig tele, most ízlelem (mint tegnap borotok) azt a tizenkét-nap arany derűt, föl-alá járok, egy dalt dúdolok, az Imate-li vino kezdetűt.