Százéves március

Napfény a hóviharon át s a nap-pászmákban hóvihar. Mint jó ötletbe ha bevág gomolygó bú, tavalyi baj. Hóförgetegben napsütés s a napban gyémánt-fényű hó. Forr terveivel az egész környék, az éjből ocsudó. Eszelős, jeges hóesés és győztesen megint bele ez a jó meleg égi douche! – Beh szeretlek én, március, beh szeretlek én, ébredés, reggel, friss tervekkel tele! Te, az esztendő pirkadása, az évben: kora délelőtt, emlékeztetsz a régi házra: csöbör cseng, szekérlánc csörög. Béres jő apámhoz köszönve: „szántunk, gépész úr?” Égre száll a gémeskút fényes kölönce s a nap mellett kicsinyt megáll. A jégcsapokról versenyt esnek a csöpögő tavaszi percek: jár jó óraként a vidék. Kong az ekelap. Ökrök bőgnek. A dunyha-szag után a földnek anya-szagát szívja a gyermek, ahogy a szobából kilép. Oh, március, nagy színező. A lány-arc mind beh tüzesebb. Igazmondó kemény idő. Beh sápadtabb, aki beteg. S szabadság délelőttje te, új ember-voltunk hajnali, gyermeki emlékezete! Beh jó hangjaid hallani egy század után is, ahogy az óra – mint megmondatott – ütésre kattan s végre üt (Párisban, pisztoly-csattanással) és üt és üt, micsoda lázzal és sietséggel mindenütt. (Bécsben már puskaropogással) És üt, megannyi óra üt a szívekben, a felhevült erekben milyen dobogással: hogy lépne fényre már elő, az eszme-keltető idő, az az ember-újító korszak! S az első ütésre felelve hogy vernek, kopognak s dobognak a tornyok, daccal az egekre, az ágyúk, Európa-szerte! S késedelmét, hogy elvégezze, hogy áll munkába ez a bús nép is, a magyar, énekelve! S mily énekes után eredve! Hogy feledhetnénk, március, mire keltettél bennünket te és mire biztattál sokáig? Mert most már halálig, halálig. Kavarog ottkinn a határ, ifjú főkben ó és új eszme. Birkózik hó és napsugár s bennem a gond: jó termés lesz-e? Mennyivel láthatóbb a baj: mert mennyivel nagyobb a fény! Tél volt. Oh mennyi volt a jaj. Tél volt. Oh mennyi a remény.