A Lago Maggiore fölött

Hullámzik a tó és hullámgyürük a hegyek hajlatán is mindenütt! Bástyára bástya, lépcsős kertre kert. Nézd a tarajlást, mit a munka vert és ver szünetlen! Lugassal teli szallagnyi szöllők emeletjei hullámzanak és küzdenek. Lemáll, de felfut újra a fal és megáll a föld, a zöld a sziklán! Szabadon új terrasz zúdul át a terraszon; bástya-tajtékok, terrasz-torlaszok esengik s ostromolják a napot.   Árad és csobog körben a tájék: fölfelé zuhog!   Ott, fönt, e szép vihart vedd szemre: harminc évszázada tart! Hullámzik lent a tó, a zöldelő s fönt láthatón a színtelen idő. Nézted a hetyke sziklavárakat? Bámuld az apró bérci falvakat, ahogy felállnak s végiglengetik vacsora-füstjük zászló-jeleit. Az a hódítás, az a győzelem egyetlen győzelmed, történelem! Álltam a völgy s a századok felett az úton, melyen Cézár ügetett s néztem, nézhettem egy szép dallamot: a kőfalak hab-futamain át s viharán át, mely szinte harsogott, néztem a bástyák konok vonalát, két szememmel, a hegyekre futott vonalakban a küzködő világ valami boldog dalát… Vén vagyok már a reményre, de ez elkapott, az a hang, ahogy újra-újra csak megostromolta a havasokat, elkapott az a szólam, az a szép akarat, az a zengő hetykeség, mely föl-fölcsapott a magaslatig, hol jég és csönd és tán isten lakik s amely, ha százszor is visszacsurog, markában tartja mégis a csucsot.