A Duna fiaihoz

1 Nem megy a Duna, itt marad, lustán, vénebben hánytorog, mint a tejúti csillagok öt kis nép kertjei alatt. Történet előtti korok, mesék roppant emlőseként játszatja nagy hasán a fényt, míg futnak fent a századok. És kínálja két sor csecsét: jöjjetek, kerekedjetek, falvak, városok, nemzetek, szíjjatok, van erőm elég! S csörtet a bozótból a nép, jön mind, kit szomj és félsz gyötör Észak és Dél mélyeiből és – egymásba veri fejét. S zajdul sivítás, jaj hasít s messzire zengve ki-kitör a fülrepesztő torz-gyönyör: megint legyűrtek valakit! És újra valakit! S megint egy másikat, harmadikat! És táplálékot egy se kap, csak vért – vagy sebet, aszerint támadó-e vagy áldozat s hogy mint fordult a szüntelen felcsapó malac-küzdelem, ez az ólvégi kárhozat. Ezt hallom. És ezt üzenem öt határon át, társaim, költők, kikkel ha más nem, ím közös talán a szégyenem!   2 Meggondoltátok, mit csináltok? Most földön fekszik a magyar. De láncai mellette nyúlnak s ő talpra kelhet mihamar. Meggondoltátok, mit csináltok azzal, ki csak sebei foglya, de lassan szabadságra gyógyul! Nem ismeritek a magyart, míg nem tér magához – amíg nem tértek ti sem magatokhoz! Visszatekintve néz a nép önnönmagába. Egy a tükrünk: egy a multunk! Uraink mindönket egyformán tiportak s örökösük egyenes ágon az, aki még ma is tiporna! Nem látjátok? Belétek szökhet, amit mi, bár porban és vérben rángva, de rázunk már magunkról! Ragadós baj a hatalom s dühe bőr-váltó, mint a kígyó! Jól tudja, ki mindig alul volt. Beh ismerős a teli mell s hang fölöttünk! Beh ismerős a parancs az örök magyarnak (örök levertnek-lázadónak), ki velem most még szót emel s ki épp parancsra nem hajolt, ha ezredszer is beleroppant. Beh ismerős mind a coki!-t lökő ujj e belül is rabnak, kit én is egy életen át csak nem-re és dacra szítottam,   de kinek ezt mondom ma: béke. Mit tesztek? Tudjátok? A porban s a vérben is előrekúszott, tán elibétek, a magyar! Századok bús ismeretlenje most nyujtja megismerni arcát. S ti most veritek szembe őt keserű bosszúba vakultan a vér miatt, mely rajta foly? de mely már övé, csak övé! Az embert veritek már s benne magatokat! Ne adja isten, rá fiaitok sírjanak föl. Magyar vagyok. Testemben érzem, hogy sarjad emberré e nép. Azt hiszitek, van rendelet a gyermeknek, hogy vesse ki szívéből ő is szülőházát, mert abból őt már kivetették? Hiszitek, valaha is a grófé lett a szülöttem föld, melyet nem láttam (de ittbent azóta láttam csak jól s beh jól), mióta elűzték róla az apámat? A történelem válaszol. Most kérdez még. Majd talpra áll a magyar. Máris emelődik, most válik el, hogy dúlt szívében – ahogy én oktatgatom őt – egyenesre-e vagy a végső vadzúg szűk sziklái alatt ugrásra nyomva, mint a tigris. Tudom, puszta szó, amit mondok. De én a Sorsnak is beszéltem.