Teremtmény

Kerengtünk és összeálltunk, összeállt egy gondolat, tapadt, szakadt, állt, iramlott, lelt akadályt és utat; mint az ősi tengermélyből egy szép teremtmény: a népből színreszállt egy akarat. Ámulhattunk, mit csináltunk: gyűrűt vetett a mocsár! Óriás test emelődött, foszlott róla a hínár! Szemet, szájat, ezer lábat növeszt az ős csillag-állat, ahogy tétován kiszáll! Ámulhatunk: ezt csináltuk?! Ezt csinálta ő velünk! Tagok voltunk, szolga izmok, ő tudta csak, mit teszünk! Vizsla fül, pisla tekintet gyanánt használt csupán minket s használ, míg együtt leszünk! Ő: ki szülőnk s gyermekünk is, keservünk és vigaszunk, ő: ki visz bennünk előre s kit közben mi hordozunk: az a szándék, mit ha értünk megérteti, miért élünk, hogyha bele is halunk! Mindegy, merre menne Darvas, Kovács, Farkas, Erdei: árkon árvul (köztük én is), ki nem e lényt követi, őt, ki vádló és ki bíró s levet, mint bőrét a kígyó, mihelyt szűk lettél neki. Vezér vagy te, Veres Péter? Leghajszoltabb szolga vagy! Szem és fül és kar pihenhet, de álmában sem az agy! Már az álmod sem sajátod s kivánod vagy nem kivánod, nincs módod, hogy rest maradj! „Megmozdultunk.” Ám mozogni mozdítónk csak most akar – Csak a kezdet volt, mit eddig végzett hű tagjaival. Tengermélyből most lép fényre s próbálja apáink népe: lesz-e nemzet a magyar?