Amikor a Szabadság-hídra a középső részt fölszerelték

Bizony elnéztem, ahogyan a pontonon haladtam, jobbkézt a Szabadság-hidat már teljes egy darabban. Jó volt bizony a szemnek is, nemcsak az érdek észnek: valami újra összeállt és győztesen egész lett: megint miénk lett, biztosan, mint anyáé a gyermek, mint orvosé a nagy beteg, kit létre visszamentett. Piroslott még a mínium, mint kötés, melyből vér csöpög, de állt mankó közt is a híd a tenger roncsalék fölött. Fájt az a nemrég csonka tag, amely lám összeforrt megint, s fájt arrébb fönt a hulla Vár s lent szörnyűségeink vak tanúi, a ház-sorok, kifolyt, kormos szemükkel, és fájt megint csak az, ami az ember és az ember, nép és nép, haza és haza közt robbant és esett szét és nem forr össze s áll külön romjával, győzedelmek oszlopainál magasabb és hivalkodóbb emlék- műve gyanánt a Bűnnek! Ádáz fő- s al-bűnöknek! Széttépve élek magam is. Mennyi van, mit sirassak! És mennyi mégis, aminek – hogy elmúlt már – vigadjak! Mikor lesz hídunk effölé? Mikor lesz egész újra, mi lelkünk városában is ledöntve, összedúlva hullákkal kövei alatt? – gondoltam, ahogy mentem meg- s meglöketve szüntelen az áradó tömegben, mert szüntelen az új hídon járt két szemem és boldog voltam, hogy lábbadozva is mily példásan feszült ott!