Áldozás

Megettük Dózsát, ahogyan rég megváltóikat a vadak; hogy szálljon beléjük erősség s a baljós égnek áldozat. Megettük, megette a vert nép első igazi hős fiát. Magunkhoz vettük, térdenállva a rettentő úrvacsorát. Hogy megmaradjon, bármiképpen, megette vezérét a had. Keresztként korbács emelődött s nem áldást – átkot szórt a pap. Térdeltünk, térdeltek apáink, nyelték a szörnyű falatot, és Dózsa – így mondja az írás – csak fölnézett és hallgatott. Megettük Dózsa némaságát, meg szavait és jajait, dühét, hitét, reményét, mindent, mi egy hős szívben lakhatik. És vagyunk s élünk és él bennünk hite, dühe, reménye mind s most engedjétek legelőször kiüvölteni azt a kínt. Engedjétek, hogy kioldódjék legelőször is az a jaj; s majd elmondjuk, mit akart szólni az eddig hangtalan magyar.