Áldozás
| Megettük Dózsát, ahogyan rég |
| hogy szálljon beléjük erősség |
| s a baljós égnek áldozat. |
|
| Megettük, megette a vert nép |
| Magunkhoz vettük, térdenállva |
|
| Hogy megmaradjon, bármiképpen, |
| Keresztként korbács emelődött |
| s nem áldást – átkot szórt a pap. |
|
| Térdeltünk, térdeltek apáink, |
| nyelték a szörnyű falatot, |
| és Dózsa – így mondja az írás – |
| csak fölnézett és hallgatott. |
|
| Megettük Dózsa némaságát, |
| dühét, hitét, reményét, mindent, |
| mi egy hős szívben lakhatik. |
|
| És vagyunk s élünk és él bennünk |
| s most engedjétek legelőször |
|
| Engedjétek, hogy kioldódjék |
| s majd elmondjuk, mit akart szólni |
| az eddig hangtalan magyar. |
|
|
Amikor a Szabadság-hídra a középső részt fölszerelték
| Bizony elnéztem, ahogyan a pontonon haladtam, |
| jobbkézt a Szabadság-hidat már teljes egy darabban. |
| Jó volt bizony a szemnek is, nemcsak az érdek észnek: |
| valami újra összeállt és győztesen egész lett: |
| megint miénk lett, biztosan, mint anyáé a gyermek, |
| mint orvosé a nagy beteg, kit létre visszamentett. |
| Piroslott még a mínium, mint kötés, melyből vér csöpög, |
| de állt mankó közt is a híd a tenger roncsalék fölött. |
| Fájt az a nemrég csonka tag, amely lám összeforrt megint, |
| s fájt arrébb fönt a hulla Vár s lent szörnyűségeink |
| vak tanúi, a ház-sorok, kifolyt, kormos szemükkel, |
| és fájt megint csak az, ami az ember és az ember, |
| nép és nép, haza és haza közt robbant és esett szét |
| és nem forr össze s áll külön romjával, győzedelmek |
| oszlopainál magasabb és hivalkodóbb emlék- |
| műve gyanánt a Bűnnek! Ádáz fő- s al-bűnöknek! |
| Széttépve élek magam is. Mennyi van, mit sirassak! |
| És mennyi mégis, aminek – hogy elmúlt már – vigadjak! |
| Mikor lesz hídunk effölé? Mikor lesz egész újra, |
| mi lelkünk városában is ledöntve, összedúlva |
| hullákkal kövei alatt? – gondoltam, ahogy mentem |
| meg- s meglöketve szüntelen az áradó tömegben, |
| mert szüntelen az új hídon járt két szemem és boldog |
| voltam, hogy lábbadozva is mily példásan feszült ott! |
|
Teremtmény
| Kerengtünk és összeálltunk, |
| tapadt, szakadt, állt, iramlott, |
| mint az ősi tengermélyből |
| egy szép teremtmény: a népből |
|
| Ámulhattunk, mit csináltunk: |
| Szemet, szájat, ezer lábat |
| növeszt az ős csillag-állat, |
|
| Ámulhatunk: ezt csináltuk?! |
| Tagok voltunk, szolga izmok, |
| ő tudta csak, mit teszünk! |
| Vizsla fül, pisla tekintet |
| gyanánt használt csupán minket |
| s használ, míg együtt leszünk! |
|
| Ő: ki szülőnk s gyermekünk is, |
| s kit közben mi hordozunk: |
| az a szándék, mit ha értünk |
|
| Mindegy, merre menne Darvas, |
| árkon árvul (köztük én is), |
| s levet, mint bőrét a kígyó, |
| mihelyt szűk lettél neki. |
|
| Vezér vagy te, Veres Péter? |
| Leghajszoltabb szolga vagy! |
| Szem és fül és kar pihenhet, |
| s kivánod vagy nem kivánod, |
| nincs módod, hogy rest maradj! |
|
| „Megmozdultunk.” Ám mozogni |
| mozdítónk csak most akar – |
| Csak a kezdet volt, mit eddig |
| Tengermélyből most lép fényre |
|
|
A békeszerzőkhöz
| Egy én is lám a sorból, abból |
| az élő láncból, melyen át, |
| mint rég a kínai falaktól |
| hun katonák –: egy nép kiált |
| a jövő felé tán utolszor! |
| Egy vagyok az eleven sorból, |
| melyeken át egy elfeledt, |
| s küldi halott örsök szavát |
| feléd, ha meghallod, világ, |
|
| Megmondtam s most, hogy tovább? |
|
|
A Duna fiaihoz
| Nem megy a Duna, itt marad, |
| lustán, vénebben hánytorog, |
| öt kis nép kertjei alatt. |
|
| játszatja nagy hasán a fényt, |
| míg futnak fent a századok. |
|
| És kínálja két sor csecsét: |
| falvak, városok, nemzetek, |
| szíjjatok, van erőm elég! |
|
| S csörtet a bozótból a nép, |
| jön mind, kit szomj és félsz gyötör |
| és – egymásba veri fejét. |
|
| S zajdul sivítás, jaj hasít |
| s messzire zengve ki-kitör |
| a fülrepesztő torz-gyönyör: |
| megint legyűrtek valakit! |
|
| És újra valakit! S megint |
| És táplálékot egy se kap, |
| csak vért – vagy sebet, aszerint |
|
| s hogy mint fordult a szüntelen |
|
| Ezt hallom. És ezt üzenem |
| költők, kikkel ha más nem, ím |
|
|
| Meggondoltátok, mit csináltok? |
| Most földön fekszik a magyar. |
| De láncai mellette nyúlnak |
| s ő talpra kelhet mihamar. |
| Meggondoltátok, mit csináltok |
| azzal, ki csak sebei foglya, |
| de lassan szabadságra gyógyul! |
| míg nem tér magához – amíg |
| nem tértek ti sem magatokhoz! |
| önnönmagába. Egy a tükrünk: |
| mindönket egyformán tiportak |
| az, aki még ma is tiporna! |
|
| Nem látjátok? Belétek szökhet, |
| amit mi, bár porban és vérben |
| rángva, de rázunk már magunkról! |
| s dühe bőr-váltó, mint a kígyó! |
|
| Jól tudja, ki mindig alul volt. |
| s hang fölöttünk! Beh ismerős |
| a parancs az örök magyarnak |
| (örök levertnek-lázadónak), |
| ki velem most még szót emel |
| s ki épp parancsra nem hajolt, |
| ha ezredszer is beleroppant. |
| Beh ismerős mind a coki!-t |
| lökő ujj e belül is rabnak, |
| csak nem-re és dacra szítottam, |
|
de kinek ezt mondom ma: béke. |
|
| Mit tesztek? Tudjátok? A porban |
| s a vérben is előrekúszott, |
| Századok bús ismeretlenje |
| most nyujtja megismerni arcát. |
| S ti most veritek szembe őt |
| a vér miatt, mely rajta foly? |
| de mely már övé, csak övé! |
| Az embert veritek már s benne |
| magatokat! Ne adja isten, |
|
| Magyar vagyok. Testemben érzem, |
| hogy sarjad emberré e nép. |
| Azt hiszitek, van rendelet |
| a gyermeknek, hogy vesse ki |
| szívéből ő is szülőházát, |
| mert abból őt már kivetették? |
| Hiszitek, valaha is a grófé |
| lett a szülöttem föld, melyet |
| nem láttam (de ittbent azóta |
| láttam csak jól s beh jól), mióta |
| Most kérdez még. Majd talpra áll |
| a magyar. Máris emelődik, |
| most válik el, hogy dúlt szívében |
| – ahogy én oktatgatom őt – |
| vadzúg szűk sziklái alatt |
| ugrásra nyomva, mint a tigris. |
| Tudom, puszta szó, amit mondok. |
| De én a Sorsnak is beszéltem. |
|
|
|
Bástya
| Bástyának készültem elétek |
| és bástya lettem s hadakoztam. |
|
| S ahogy rendelték harcok, évek: |
| törettem, romoltam, omoltam. |
|
| Van vár, mely regényes hegy ormát |
| díszíti, népét is túlélve –: |
|
| ez szökevény. Az végzi dolgát, |
| ki helytállva elpusztul érte. |
|
| Hát összedőltem. Ez a lelkem. |
| S nincs – nem is kell – ki megsiratná. |
|
| Hagyjatok egy kicsit pihennem, |
| tán felépülök még magammá. |
|
|
Új évre
| Minden elmúlik, s nem igaz, |
| hogy vál minden jó gazzá. |
| Negyvennégy telet láttam én |
| Negyvennégy morcos, görcsös arc |
| szél szitkát, tél pofonjait, |
| negyvennégyszer feledtem. |
| És mit tanultam? Egyre több |
| A bajban legnagyobb bajod, |
| Már nem félek, már derűsen |
| beh játék vagy sors, isten és |
|
| Nem igaz, hogy nem nő a jó, |
| hogy csak a rossz magaslik! |
| Van vihar – de vajh nincs hajó, |
| Volt háború, de kéklik ím |
| Minden elmúlik s legelébb |
| Hányódik, őrjöng a világ, |
| de csaló kép, hogy állunk, |
| repülve jő a part felénk, |
| mely volt eddig csak álmunk. |
| lesz búza s mért ne lenne bor? |
|
| Nincs sújtó külön istenünk, |
| vagy nincs isten, ha mégis |
| dől s dőlne csak ránk a csapás; |
| Mert az idő, nem gonosz ő, |
| azon fárad, hogy emberibb |
| legyen a föld s az ember; |
| hogy bánjunk ki a bajjal. |
| felállva, tán már a halál |
| felelem, és példámmal is, |
| Bátrabb, igazabb! és ezért |
|
|
A Lago Maggiore fölött
| Hullámzik a tó és hullámgyürük |
| a hegyek hajlatán is mindenütt! |
| Bástyára bástya, lépcsős kertre kert. |
| Nézd a tarajlást, mit a munka vert |
| és ver szünetlen! Lugassal teli |
| szallagnyi szöllők emeletjei |
| hullámzanak és küzdenek. Lemáll, |
| de felfut újra a fal és megáll |
| a föld, a zöld a sziklán! Szabadon |
| új terrasz zúdul át a terraszon; |
| bástya-tajtékok, terrasz-torlaszok |
| esengik s ostromolják a napot. |
| körben a tájék: fölfelé zuhog! |
| vedd szemre: harminc évszázada tart! |
| Hullámzik lent a tó, a zöldelő |
| s fönt láthatón a színtelen idő. |
|
| Nézted a hetyke sziklavárakat? |
| Bámuld az apró bérci falvakat, |
| ahogy felállnak s végiglengetik |
| vacsora-füstjük zászló-jeleit. |
| Az a hódítás, az a győzelem |
| egyetlen győzelmed, történelem! |
|
| Álltam a völgy s a századok felett |
| az úton, melyen Cézár ügetett |
| s néztem, nézhettem egy szép dallamot: |
| a kőfalak hab-futamain át |
| s viharán át, mely szinte harsogott, |
| néztem a bástyák konok vonalát, |
| két szememmel, a hegyekre futott |
| vonalakban a küzködő világ |
| valami boldog dalát… Vén vagyok |
| már a reményre, de ez elkapott, |
| az a hang, ahogy újra-újra csak |
| megostromolta a havasokat, |
| elkapott az a szólam, az a szép |
| akarat, az a zengő hetykeség, |
| mely föl-fölcsapott a magaslatig, |
| hol jég és csönd és tán isten lakik |
| s amely, ha százszor is visszacsurog, |
| markában tartja mégis a csucsot. |
|
|
Százéves március
| s a nap-pászmákban hóvihar. |
| gomolygó bú, tavalyi baj. |
| s a napban gyémánt-fényű hó. |
| környék, az éjből ocsudó. |
| ez a jó meleg égi douche! – |
| Beh szeretlek én, március, |
| beh szeretlek én, ébredés, |
| reggel, friss tervekkel tele! |
|
| Te, az esztendő pirkadása, |
| emlékeztetsz a régi házra: |
| csöbör cseng, szekérlánc csörög. |
| Béres jő apámhoz köszönve: |
| „szántunk, gépész úr?” Égre száll |
| a gémeskút fényes kölönce |
| s a nap mellett kicsinyt megáll. |
| A jégcsapokról versenyt esnek |
| a csöpögő tavaszi percek: |
| Kong az ekelap. Ökrök bőgnek. |
| A dunyha-szag után a földnek |
| anya-szagát szívja a gyermek, |
|
| Oh, március, nagy színező. |
| A lány-arc mind beh tüzesebb. |
| Beh sápadtabb, aki beteg. |
|
| S szabadság délelőttje te, |
| új ember-voltunk hajnali, |
| egy század után is, ahogy |
| az óra – mint megmondatott – |
| (Párisban, pisztoly-csattanással) |
| és üt és üt, micsoda lázzal |
| (Bécsben már puskaropogással) |
| erekben milyen dobogással: |
| hogy lépne fényre már elő, |
| az az ember-újító korszak! |
| hogy vernek, kopognak s dobognak |
| a tornyok, daccal az egekre, |
| S késedelmét, hogy elvégezze, |
| hogy áll munkába ez a bús |
| nép is, a magyar, énekelve! |
| S mily énekes után eredve! |
|
| Hogy feledhetnénk, március, |
| mire keltettél bennünket te |
| és mire biztattál sokáig? |
| Mert most már halálig, halálig. |
| ifjú főkben ó és új eszme. |
| s bennem a gond: jó termés lesz-e? |
| Mennyivel láthatóbb a baj: |
| mert mennyivel nagyobb a fény! |
| Tél volt. Oh mennyi volt a jaj. |
| Tél volt. Oh mennyi a remény. |
|
|
Tizenkét nap Bulgáriában
| Prózában kezdtem. Nem akaródzott. Oly |
| sok prózát írtam! Az első soroktól |
| meghőkölve szinte tollam maga |
| áll meg velem, mint kényes paripa |
| s tekint rám hátra: megint ez az únt, |
| „szabad”, gebéknek szabad! lapos út? |
| Már soha többé átvágás, merész |
| árok-ugrás, ugratás! szökelés, |
| egy táncos lépés? Magyarázhatom, |
| arra nem ez a tárgy az alkalom: |
| száraz pontosságot, megbízható |
| adatot kér itt műfaj s olvasó, |
| olyat, mi versbe tán bele se fér, |
| oly vaskos, nehéz… Hát éppen azért! |
| felelt ő, feleltem én is vele. |
| Hisz a könnyűt, azt úntad eleve! |
| Ha költészet lesz csak egy sor adat, |
| száz vastag könyvnél szebb és – igazabb! |
| Jó! Vállalkozás minden utazás: |
| legyen ebből még egy vállalkozás. |
|
| Bulgáriának lakossága hét |
| millió lélek… Földmívelő nép |
| csaknem egészen – ez vonzott ide. |
| négyzetkilóméterben – no, most költő! – |
| egyszáztízezernyolcszáznegyvenkettő. |
| Főfolyói: a Marica, Sztruma |
| és persze vén barátunk, a Duna. |
| Hegye: a Balkán, a Rhodop… de csukom |
| ezzel be máris Kogutovitzom, |
| nem másolom, nem plagizálom én, |
| csak amit isten könyve tár elém. |
| S nem is hegy-völgyet, nem folyót, nem tengert |
| jöttem én látni: – jól sejtitek – embert. |
|
| Küldött elém ízt Belgrádig az ország, |
| mihelyt a bolgár vonatot betolták. |
| Másodosztályon mentünk – (hogy helyet |
| kapjunk, ha éjjel aludni lehet). |
| Az első s másodosztályú szakasz |
| nem külön kocsiban volt, ahogy az |
| nálunk szokás (hogy ne csak kényelem, |
| hanem distance is, külön lég legyen). |
| Nos, itt a háromféle fülke népe |
| föl-alájárva, dudolva, beszélve |
| egy kocsiban nyüzsgött, egy folyosón, |
| megannyi szegény s módosabb rokon, |
| kit elválaszthat rang, hatalom, pénz, de |
| boldogan vegyül s parolázik össze. |
| Testvérként olvadt talán még a hagyma |
| illata is a kényes hubigantba. |
|
| Rohant a vonat Jugoszlávián át. |
| Mit látsz egy népből fülkéd ablakán át? |
| Nézem álló nap az élő mozit, |
| a híradót, mely engem okosít. |
| Zöld fejét frissen most veti ki a |
| paszuly, a krumpli, a kukorica |
| nagy hantok közül: itt nem boronálnak? |
| nem fogasolnak? Szántanak s kapálnak. |
| Kevés mező. Sziklás ösvény felén |
| legel a jószág. Ahány a tehén, |
| annyi az őrző: lányok, asszonyok; |
| baljukban guzsaly, jobbjukban forog |
| a gyalogorsó, mozdulatlan állnak, |
| dolgoznak mégis, jobban, mint a gyárak: |
| nincs rongyos ember; durva tán a vászon, |
| de ezt valóban önköltségi áron |
| kapja a férj, a fiú, az apa. |
| Mert az a hű gyár nem áll meg soha. |
| S nem drágít – azt a fonaladat, orsó, |
| vágja el bármi – bár egy agrár- – olló! |
|
| Mit láttam még meg? Többet a szememnél. |
| Multunkba láttam ennél a jelennél. |
| A szerb falun át láttam a mienket, |
| a szerb nép lelkén át a magyar lelket. |
| Kerek és tömött erre mind a község, |
| megannyi zömök erősség s közösség. |
| A vasrostélyos, emeletes házak |
| nem magyarmódra, nem szétszórva állnak, |
| mintha nem házak, hanem egy nomád had |
| hosszan elnyúló sátrai volnának |
| ütve útfélre, mintha csak egy éjre, |
| mert készen egyre a továbbmenésre… |
| Minden kis község áll itt, mint a vár, |
| nem kerülgeti a nemzet-halál. |
| Alattuk – érzed – jó mély a gyökér |
| s csak vastagul, ha ömlik rá a vér. |
| Kőkerítések. Mésszel festve nagy, |
| szemkápráztató ciril felirat: |
| zsivió… národ… závod… zsivió! |
| A raktárokon piros lobogó. |
| Szűk udvarok, de tiszták. Lugas zöldel. |
| Cseréptető, de csupa félkör zsindely. |
| A hegy kopár, a mező buja dísz: |
| a Morava-völgy. Feltünt végre Nis. |
|
| Táguló szemmel néztem dél felé. |
| Alkonykor értünk a határ elé. |
| Vártam szomjun az új látnivalót. |
| Mit láttam? Az est-hajnal csillagot; |
| de azt duplán is: fent, egy csúcs fölött |
| s lent egy folyócska habjai között. |
| Ottfent büszkén állt, mint az örök lélek, |
| ittlent zihálva nyargalt, mint az élet. |
| Kísért a csillag, jött Bulgária |
| bérce és bokra közt is, hű kutya. |
| Állt felettem és vágtatott velem, |
| mint végzetünk, mint a hű szerelem; |
| el-eltűnt, fürgén hidak alá bújva, |
| annál hívebben, szebben tűnt fel újra! |
|
| Késő éjjel értük el Szófiát. |
| Úgy lett, mint vártuk. Hogy senkise várt. |
| Az állomás – akár a kaposvári – |
| kiürült végleg. Mit fogunk csinálni? |
| Egy fia leva nincsen a zsebemben, |
| egy fia bolgár ige a fejemben. |
| Dörmögtem én is – hogy el ne maradjak, |
| legalább kontrázzak a társaimnak. |
| Sose sajnálom, hogyha a véletlen |
| márt meg, hőmérőt, népben, nemzetekben. |
| Gyerünk, hőmérő! – mondtam, idegem, |
| bőröm mutassa, mi van idelenn |
| a rendezetlen mélyben! – hány fokon |
| áll a segítő készség, a rokon- |
| s ellenszenv a csupasz ember iránt? |
| Megismertünk egy hajóskapitányt, |
| egy forgalmistát, jelbeszéddel, egy |
| tanítót, annak lányát, akinek |
| diákemlékei közt megrekedt |
| néhány nyugati szó – micsoda kincs, |
| gyémántkő volt, nemes valuta mind, |
| ahogy lassan fényt: értelmet vetett |
| az áthatolhatatlan nyelvhomályba. |
| Telefon, kölcsön. Egy kis karaván |
| kisért ki, nézett gépkocsi után |
| s irányított – éjfélkor – szállodába. |
|
| Az első látogató, első vendég, |
| az első bolgár, félig álomban még |
| reggel az ágyban, első jóbarát, |
| aki bedugta képét a szobámba, |
| nem is az ajtón: az ablakon át |
| és mosolyával máris indulásra |
| keltett, másfél nap fáradt utasát: |
| egy vén hegy volt, a hegyek óriása, |
| a Vitosa! Hó födte vén fejét. |
| Nem feledem ma sem üdvözletét |
| és ajándékát: eszembe juttatta, |
| ki ébresztett így nyaranta hajdanta. |
|
| Mentegetődznek: bíz nem „világváros”. |
| Én védem váltig: de milyen arányos! |
| – A szobranje… mondta Petr és legyintett |
| (mert ismeri a pesti Parlamentet). |
| – A törvényszék… – És azzal mi bajod? |
| – Csak egy emelet… bezzeg nálatok!… |
| – Az akadémia… (A többi száz |
| épület közt egy kedves sárga ház) |
| – A múzeum… Nekem tetszett nagyon |
| ez is, az is, szobranje, múzeum, |
| állomás, posta; mindegyik szerény |
| volt, de helyén volt, mint az a növény, |
| mely úgy nő, ahogy földje engedi, |
| mely táplálóját nem csikarja ki. |
| Mi a legszebb? Az arány! S csúf? Ami |
| magánál többnek akar látszani! |
| Ne nagyra nézzetek, hanem igazra, |
| nem az oromra, hanem az alapra! |
| Hány „világváros”: tojás üres héja |
| s még több hány olyan, mint a felfútt béka! |
| hány férne el egy parasztputriba, |
| igazával hány büszke Kúria |
| egy lyukba!… Szóval tetszett Szófia: |
| egy lombos főút, rajt a sok gyerek, |
| a régi tégla-templom, a mecset, |
| a bolt-negyed fecsegő, siető |
| népe (Balkán? Nincs egy kéregető!) |
| És este!… Olyan távolságra, mint |
| a Kálvin-tértől a Nyugatiig, |
| nagykörutakon kocsi-gyalogjárót |
| elözönlik a föl-alásétálók: |
| áll a Korzó! (Fütty hangzik, huhogás, |
| ha egy gépkocsi a tömegbe vág.) |
| Héttől éjfélig a népé az utca: |
| inast, diáklányt, munkást, tisztet össze- |
| olvasztva-fűzve – mint a vonaton – |
| halad a társaság – társadalom! |
| A két színház körül – míg odabent |
| egy Osztrovszkijt kezdtek s egy Beethovent – |
| oly vidám nyüzsgés, elő-élvezet, |
| mint Ozorán, ha cirkusz érkezett. |
| Szívja vitázva a nép a sok kőház |
| – nagy is van bőven, iskola és kórház! – |
| között a nyáron is friss levegőt: |
| hatszáz méterre a tenger fölött. |
|
| – A mi parasztunk – tudatott Tzonev |
| – vagy Likov – egy kicsit konok s merev, |
| még bizalmatlan… annyiszor becsapták |
| – bégek, basák, vezérek, hírlapok –, |
| öklöktől tanulta, hogy mi a – jog, |
| de öröktől, hogy mi a jó s igazság! |
| Gyanakodó. Nem hajt kemény szavakra, |
| de hogyha kérik… „Ingét is odaadja!” |
| szóltam. Rámnézett Likov – vagy Tzonev – |
| s folytatta: mondom, konok és merev, |
| így állt ellent. Mert sorsa törte bár, |
| saját portáján mindegyik… „Király-” |
| – C’est ça! Igy békés nagyon, de nagyon |
| harcias is… Majd látva mosolyom: |
| – Most jár először nálunk csakugyan? |
| Feleltem: „Otthon érezem magam.” |
| Gépkocsin mentünk. Szántottak. Tehénnel, |
| tehénnel és egyszarvú faekével. |
| – Van problémánk, szólt Tz, sok és nehéz! |
| S L: – megold mindent a gépesítés! |
| – Jöjjön két év mulva megint ide! |
| Nem lesz akkorra csak acéleke! |
|
| – Egy pohár sört – bort! A pincér nemet int, |
| de hozza mégis rendelés szerint. |
| – Átmehetünk? Bólint a biztos úr, |
| de visszaűz félútról zordonul. |
| – Úgy van ma is, hogy tagadva igent |
| és helyeselve nemet intetek? |
| Fejüket rázzák s nevetnek, vagyis |
| úgy van, tudatom, úgy van az ma is; |
| megköszönheti, ha más nem, aki |
| bolgár lánynak akar vallani. |
|
| Még áll a falu, de készül a gát, |
| a duzzasztó a sziklavölgyön át. |
| Csillék, daruk, csigák, tízféle gép |
| és lent a völgyben hangyakép a nép |
| és fent a dombon barakok, diák- |
| sátrak és arrébb a munkásbrigád |
| tábora és – mint Bábel lehetett – |
| megint csak állvány, gép, faszerkezet! |
| Még áll a falu s patak a patak, |
| mely tóvá, fia-tengerré dagad |
| s megfeszítve, mint jó kar, izmait, |
| majd kereket hajt, villanyt alakít, |
| „óránként 30.000 lóerőt!” |
| magyarázzák a lelkes mérnökök. |
| Még áll a falu, legel a tehén |
| a holnaputáni tó fenekén, |
| állnak a házak, amelyek felett |
| egy év múlva pisztrángok fürdenek, |
| még cseng a torony, amely hallgatag |
| áll majd ötven méternyi víz alatt. |
| Nézem a gátat, a távol falut. |
| A végzetes, de békés háborút. |
| Nézem a vasdarút, ahogy bele- |
| harap a hegy bozontos mellibe. |
| Ez fáj egy kicsit, de aztán a gát |
| mögött az új falu kőházsorát |
| nézem s a kaskás asszonyt: épp vajat, |
| tejet hoz tán a gép fiainak. |
|
| – S ez – a rózsaolaj – mért oly halvány? |
| kérdeztem a boltban. – Mert hamisítvány! |
| hangzott a válasz. – És ez? – mert az is |
| hamisítvány! Mit itt lát, mind hamis! |
| Maga a boltos mondta; tanu rá |
| Fodor és Bödey és Barabás. |
| Elcsodálkoztam. – És hol van valódi? |
| – Nálam, sajnos, nincs! És kalauzolni |
| kezdett kifelé s magyarázta, hogy |
| ha itt fölmegyek, ott befordulok… |
| Befordultam egy másik boltba később, |
| hogy vegyek egy kis nyeles kávéfőzőt. |
| Volt, de nem adták. – Miért? Érte nyúlt |
| a segéd. – Lukas! – mondta s belefújt, |
| mert nem értette ámulatomat. |
| Sose értsétek, szófiaiak! |
|
| Levszky Vaszil volt az ő Kossuthuk. |
| Megálltunk – arra vezetett az út |
| a Rózsavölgybe – születéshelyén, |
| apja házánál. Afféle szegény |
| paraszt kelmefestő volt az. A ház, |
| mint a többi parasztház: kétszobás, |
| lent a konyha, fent a lakószoba. |
| – Ez volt az anyja ágya, valaha, |
| szólt a ház őre s a padló alatt |
| megmutatott egy jó rejtek-lyukat. |
| – Ez volt a műhely – s egy szekrény megett |
| megmutatott egy másik rejteket. |
| – Ez volt a kamra; a kamra fölött |
| is mutatott egy nyílást: itt szökött, |
| szokott kiszökni s a palánkon aztán |
| egyetlen ugrással! mint az oroszlán. |
| Oroszláni volt szíve s ereje: |
| innen a Lev-szky is, harci neve. |
| Kibujt, kisiklott, seregek között! |
| Harminchét mult, amikor a török |
| bitón… igen… elfogták mégis, el. |
| Egy atyafia jelentette fel. |
|
| Kétezer méter körül a Rila |
| egyik hágóján – gépkocsihiba! |
| Mit bántam! Várt egy kis rét szőnyege: |
| hanyatt feküdtem. Dőlt a nap üde |
| aranya… Aztán az ég selymei |
| közt egyszerre egy szinte mennyei |
| hang, hangfutamok: láthatatlanul |
| egy harsanásnyi a meg i meg ú – |
| Madár volt, persze csak. De micsoda |
| madár? kérdeztem. – Un… csucsuliga, |
| szólt Grubeslieva, a francia |
| szót keresgélve. Közben, mintha a |
| felzendült ujra egy sor a meg i
|
| meg ú és ujra i meg ú meg a
|
| és cs-s-cs-csi! – a madár maga |
| mutatkozott be s akart – csu! csa! csi! – |
| bolgár nevére megtanítani! |
| Vagy nem is arra! Arra tán, mire |
| nincs egy emberi nyelven sem ige, |
| bölcsességre, hogy jó, jó szállani, |
| ha itt a nyár és bármily nagy a hegy, |
| még feljebb, feljebb, – a hegyek felett |
| daloljuk el – csi-li-csú-csa-csa! – |
| a hitet, reményt – csi!-csa! – a soha |
| meg nem érthető mondanivalót! |
| Különben, azt hiszem, pacsirta volt. |
|
| Szeged és Jászberény között egy Tátra: |
| ez emlékeztetne Bulgáriára – |
| a sík országon hatalmas erődül |
| a Balkán hegység így nyúlik keresztül; |
| ez a fellegvár, a bástya, hova |
| bevette magát a nép, ha csata, |
| ha vezér, remény, ország elveszett; |
| ez tartotta fenn itt a nemzetet, |
| fönt a felhők közt! hű, örök bakony, |
| ez volt most a partizán-mozgalom |
| fészke… Ez hiányzott mindig nekünk! – |
| mondtam, ahogy a hegyek közt kitűnt |
| a sík vidék már – ez mint a miénk! |
| a miénk, mikor még Petőfi élt: |
| cserény, szárnyék, állófa, juhcsapat, |
| gangó-fán csüngő bográcsok alatt |
| lángol a nád, subában a juhász |
| – való, mit látok? – gulyást paprikáz! |
| A másik ablakon? – végtelenül |
| rizsföldek kockás tó-sora terül! |
| Kúnhalom, újra kúnhalom, csodás |
| sűrűn, mint réten a vakondtúrás. |
| Gémes-kút – csárda! Gulya legelész, |
| de aztán újra rizsföld, öntözés. |
| A gáton piroskendős lány siet; |
| gátak, csatornák, csövek, zsilipek |
| hozzák-osztják a vizet százfelé. |
| – Hogy hívják ezt a Tiszát? – Marica! |
| – És ezt a Hortobágyot? – Trácia! |
| A kukoricások fölött odább; |
| egy hegyi város, mint egy délibáb. |
|
| Plovdiv a régi Filipopolisz. |
| Megnéztük a Lamartine-házat is. |
| (Nagy görög ház – a költő csak itt fért el |
| hatvan lovával és kíséretével, |
| ha jól emlékszem még a „Keleti |
| Utazások”-ra, – ott részletezi.) |
| „Ez volt a szoba hát – szólt meghatott |
| hangon Petr –, hol a nagy zseni lakott!” |
| – „Fölöttünk lakott – szólt a mezítlábas |
| asszonyka –, de abban most búza szárad, |
| így ezt mutatjuk, itt ezt a mienket |
| a vendégeknek, mégis ez a legszebb.” |
| És megmutatta a butorokat, |
| miket lányának majd móringba ad |
| s a fényképeket: az ünnepit öltött |
| sok ángyot, sógort, elbeszélve sorra, |
| hogy folyt s folyik ma mindegyiknek sorja |
| és megmutatta közöttük a költőt. |
| – „Lehoztuk, annyi ottfönt az egér, |
| ideillik a többihez szegény: |
| nem mondhatni róla se: csúnya volt” |
| – szólt letörölve arról is a port. |
| S mutatva máris egy négy fülű korsót, |
| négy lyukja közül víz csak egyikből folyt. |
| – „Ha nem találják el a jó lukat |
| – szólt vígan –, a víz orrukra szakad!” |
| Csak menet mondta meg, melyik a jó luk, |
| köszönve folyvást, hogy meglátogattuk. |
| Megnéztem mégegyszer a nagy zsenit |
| s azt gondoltam, hogy nincs rossz helyen itt. |
|
Erő a nincsben (Újabb adatok)
| Egy sereg kérdés – probléma –, melyekben |
| mi nyakig vagyunk, nekik ismeretlen. |
| Csak hallgatják, hogy: arisztokrácia; |
| gróf és nagybirtok nem volt itt soha. |
| A nemesség? Megtette a magáét, |
| ahogy kívánták kiváltságai: |
| a török ellen meghalt a hazáért |
| utolsó lábig – köszönet neki! |
| Az egyház? Szegény. A népnek a pópa |
| inkább csak holmi lelki kisbírója. |
| Magyarázni kell azt is, hogy van föld, hol |
| ki fönt van, szükségképpen nem alólról, |
| nem a népből jött – néznek: hogy van az? |
| Eredetre itt mindenki paraszt. |
| Zsidóktól halljuk, hogy bár nyelvre bolgár, |
| a zsidóság, mint teljes jogú polgár, |
| külön nemzetség; de választható, |
| mi léssz örökre: bolgár vagy zsidó |
| s nincs vita többé; a negyvenezer |
| lélekből nem pusztult itt egy sem el. |
| A tőke gyönge – most előny ez is; |
| van hát nép, kit épp hátrahagyva visz |
| előre történelmi sorsa néha. |
| A legfőbb: alig van analfabéta. |
|
| Képzelj millió bárányfelhőt össze- |
| markolva, gyúrva, bálákba kötözve; |
| így áll a gyárteremben a gyapot. |
| Forog a gép és vékony fonatot |
| sodor a fehér káoszból, veti |
| föl és alá, hengerre pödöri. |
| Kapkod a gép s a munkáskéz s amott |
| a sok orsó már visszára forog; |
| fut a fonál a rángó dróthorog |
| közt erre s arra, fut a vaskarok |
| közt, mint távoli sziklaoldalak |
| meredekén a cikázó patak; |
| kerékre – malomkerékre – zuhog, |
| de nem esik le, de vele forog, |
| de csillogó, de fénylő csermelyét |
| s csak arrébb játszat – már a szövedék |
| emelésével a mennyezetig – |
| lassúfolyású, széles vízesést, |
| fátylasat, gyémántcsöppekkel telit. |
| Mögötte áttetszőn, mintegy a gép: |
| a gépkorszak védőangyalakép |
| egy munkáslány állt mozdulatlanul. |
| És újabb gép és megint újra új |
| és csillogtak és sziszegtek és húzták |
| sóváran szinte egymástól a munkát, |
| fűzték és szegték a kézbe kapott, |
| az alakuló, néma anyagot; |
| futószalag vitte már azt zömök |
| motorok varrógép-sora között |
| még újabb gép felé. Hányféle gép |
| volt még, hányféle kar, hányféle kéz? |
| Furcsa volt, hogy ez a sok szertevált |
| tag mégis egy test volt, együtt zihált |
| s működött! Jártam értelmetlenül |
| (bár értve mindent) az új lény körül, |
| ki a felhőkből, az összetömött |
| ősködből végül egy sapkát kötött. |
| Kezembe vettem, néztem a csodát, |
| és fölpróbáltam, mint egy koronát. |
|
| Ahány ünnep, felhangzik: Hej szlavjáni!
|
| hej szlávok! s integetnek, hogy felállni! |
| Állok, fülelek s fordítja Petya: |
|
Ste zsivee: élni fog – nasta recs:
|
| Ez a szláv himnusz, ezt énekli ma |
| Várnától Ljubljanáig, Mosztarig |
| az ifjúság és hogy lelkesedik! |
| Mint én a Marseillaise-ért valaha. |
| Szép a tenger s szép, ha külön szíved |
| milliók hullámáramán lebeg: |
| sóvár enyémtől tudom, milyen szép: itt |
| állni s elszállni a végtelenségig. |
| De fönt, magában, fenyves közt, a kis nép |
| tengerszem sorsa is, tudom, milyen szép. |
| „Melyik a szebbik?” Mosolyog: „Az a |
| tengerszem”, szól vígasztalva Petya, |
| szól kedvesen az óceánnyi nép |
| és énekli már ő is: zsivee: |
| éljen – a világ minden nemzete. |
|
| A Sipka-szoros nevében a Sipka |
| nem sapkát jelent, azt jelenti: csipke; |
| csipkebokorral van a hegy borítva, |
| csipkerózsával hajlata behintve: |
| a völgy lapályán azt szemzik szelídre, |
| nem feledi, ki illatuk beszívta; |
| száz hold, ezer hold rózsa közül vitt a, |
| forgott a kocsi a szerpentinekre, |
| hegy- s hegyre, mígnem a legnagyobbikra: |
| az volt a világ, onnan letekintve! |
| Előttem milljó parasztkendő földre- |
| rakott országos vásárának zöldje- |
| pirosa-kékje: – szinte a világ |
| végéig – csupa kiskertgazdaság! |
| Egy percem volt csak nézni. Zúgva-zengve |
| görgött hátulról egy égboltnyi szikla: |
| tódult a vihar bazalt-förgetegje |
| neki a hegynek, szinte föltaszítva! |
| Köpenyem fogva, kalapom lehúzva |
| indultam a szél-, a porforgatagban |
| az ösvényen a nevezetes csúcsra, |
| felhő kóválygott mindenütt alattam. |
| Mintha nem is a csúcsra, de följebb még, |
| idők csúcsára vitt volna az út, |
| az elemek fölelevenítették |
| a népsorsfordító nagy háborút. |
|
| – Itt, ezerháromszáz méter magasban, |
| itt állt – kiáltja Péter – behavazva |
| itt állta Gurko fogyaték hada, |
| körülkerítve, Szulimán pasa |
| rohamát, végül – lőszere is fogytán – |
| már követ, sziklát gurítván az oszmán |
| fejekre, mígnem – a legeslegvégén – |
| feltünt a kereszt a félhold alatt. |
| Itt folyt a harc a sziklák meredélyén, |
| itt folyt – nem szólás – mint hegyipatak |
| a vér. Víz csobog most. Felhők dörögnek |
| ágyúi helyett orosznak, töröknek; |
| töri-söpri a szél az aszú ágat, |
| mint akkor a halál a katonákat – |
| míg föl nem szabadították a hágót, |
| a kaput testvérnépünkhöz a szlávok. |
| Két császár küzdött – sejtették, miért? |
| folytatták volna, ha látják a célt, |
| a végsőt, az időét? Melyhez ők |
| maguk is bábúk, percnyibb eszközök |
| voltak, akár a „legutolsó” káplár? |
| Mily erő mozdult hát, legyőzve császár, |
| természet, isten, vakhit akaratját? |
| A tied, kígyómozgású szabadság? – |
| gondoltam lejövet a meredek |
| szélén, markolván ágat, gyökeret, |
| nehogy a szél, mint könnyű levelet, |
| világgá vágjon a síkság felett. |
|
|
 Ó, Tirnovo, Tirnovo,
|
| álom vagy máris, én meg álmodó! |
| Való volt? Mese! Attól fogva, hogy |
| kocsink a Csipke-csúcsról lefutott |
| versenyt a nyomunkban hörgő viharral |
| s azzal a vadul-őrjöngő patakkal, |
| mely sarat-követ forgatva-fröcsölve |
| loholt mellettünk – de folyvást előzve – |
| a völgybe… Túl, a szakadék felett |
| ott tárja – kétszáz, ötszáz emelet! – |
| ott tárt a sziklaváros temérdek |
| házát, megannyi partifecske-fészket |
| az égnek – színes mesekönyvi kép! – |
| Mert rá fényt lövelt még az esti ég. |
| Valóság voltál, Tirnavo? A vad, |
| Jantra szédítő-gyors 8-asokat |
| írva futott a házakkal tömött |
| piros cukorsüveghegyek között; |
| mint rég a járdán, ha várta a cárt, |
| a félváros a folyóparton állt, |
| a félváros ott szedte a dagadt |
| vízből kosárral, kézzel a halat! |
| Valóság voltál? Nem voltál való! |
| Álltam az ég s a tajtékzó folyó |
| közt a nagy hídon (itt már zuhogott) |
| s fürkésztem, mit szemközt a meredek |
| (még napos) hegyen Petya mutatott: |
| a tornyot, hol Balduin szenvedett, |
| hol egy magyar királylány élt… S amott |
| a házat, hol ő, Petya született |
| és szenvedett; és bealkonyodott |
| s átmentem még egy szakadék felett |
| egy másik völgyhídon, a Cárevec:
|
| a vár felé… De fent (az est haladt) |
| nem láttam már a hős romok körül |
| egyebet, mint szentjánosbogarat, |
| de azt rengeteget! és mind röpült! |
| fölvillantva és kioltva a fényt, |
| (mintegy Tirnovo ajándékaként, |
| mert sose láttam még ilyet): pici |
| aranyvarrótűk fürge százai |
| fércelték reménnyel az éjt, ezer |
| pont és vonás: szaladó morse-jel, |
| apró körhinták, kisded repülők |
| s ahogy mindez sokasult-nyüzsögött, |
| vele szállt szinte mind a kinyílt csillag |
| és vele forgott mind a kigyúlt ablak |
| és Tirnovo és Bulgária és |
| valahány ország és nép: az egész, |
| forgott az egész mindenség serényen, |
| dehogy hittem, hogy keserű levében! |
|
| Álom voltál? Hisz ma is itt vagyok, |
| benned, Tirnovo! kürtszó harsogott, |
| katona-kürt; igen, hajnali öt; |
| kopasz szálloda-szoba; betörött |
| üveg alatt a Vadász Búcsúja; |
| kint bércek, klastromok, hol elfogott |
| királynők éltek, szerelmes papok; |
| azt hiszem, én vagyok Krúdy Gyula; |
| idegen nyelvű Boldog Margitok, |
| szentek éltek ott, kiket, mint szokott, |
| a mélybe löktek; fekszem, bejön a |
| folyosóról az árnyékszék szaga; |
| harang, roráté! Pécs ez, vagy talán |
| Sásd még, amikor elakadt a szán! |
| Van minden, csengő, rolló, mozaik- |
| mosdó; csak még semmi sem működik; |
| folyó harsog; a szekrény fenekén |
| száraz kenyér és összegyűrt levél; |
| találtam fésüt; de törülközőt nem, |
| így megtörölköztem a lepedőben; |
| elém veti a portás: Dobre den, |
| ahogy a bankár egy fillért kivet; |
|
den, nyújtom neki minden kincsemet; |
| koldus vagyok, mint minden idegen – |
|
| Utcára nyílnak itt a pékkemencék, |
| a kenyereket éppen kivetették; |
| hosszú az árnyék, akár alkonyat |
| előtt, vagy télen: a házak között |
| bujócskázik, de hason még a nap, |
| az utcavégről dühvel szembeköp; |
| alján szűk minden ház, feljebb kövér, |
| a sikátor fent majdnem összeér; |
| zavarba ejt, hogy ami különös, |
| épp különösségével ismerős |
| és otthonos, nem jártam itt soha, |
| de éppen ez vonz, vonz mintegy haza; |
| az ajtó mind a járdára nyilik, |
| belátni rajt a kettős ágyakig: |
| alszik a város, a forráskutak |
| köré szállong csak egy-egy nő-csapat; |
| itt van Izolde is? tán épp ő fecseg, |
| míg a csap vize lassan becsepeg |
| a kerek rézbográcsba, mit a nők |
| párosával vállrúdon hordanak; |
| Lyonban vagyok ötszáz év előtt, |
| Budán vagyok Könyves Kálmán alatt; |
| egy férfi a házakra utcahosszat |
| felhívást? nem, gyászjelentést ragasztgat, |
| ma temetik itt a legjobb anyát |
| és nagyanyát, Kovacseva Marát, |
| ha itt születtem volna, délután |
| én baktatnék a koporsó után; |
| balkonok alagútján ballagok, |
| ez az álom, vagy hogy pesti vagyok? |
| üres a piac még, de hozza már |
| teher-nyergét egy öszvér s négy szamár, |
| két rácsos török ház közt lépdelek, |
| cipelem a rámnyergelt életet; |
| nyitja ablakát, az emeletit |
| a török s abban borotválkozik; |
| megmámorít, ha valamit nem értek, |
| és mindent tudni vélek, mint a részeg, |
| dúdolok és mint alkohol-ködön |
| erőltetem át szemem az időn, |
| mához egy hétre már otthon vagyok, |
| onnan látom majd méltón Tirnovót; |
| kecskék, tyúkok szaladnak, egy magas |
| padlásablakból rámszól egy kakas, |
| diák siet, ha itt vagyok diák, |
| én veszek el egy Marát, vagy Ljubát, |
| robogó szekér távoli zaja, |
| átüget rajtam apám két lova, |
| hajnal! hajdani mámorokon át |
| kettőzte így meg a világ magát, |
| kamasz-italom, ontológia, |
| rajtad tántorgok, tér gondolata! |
| Itt a bérc, hol megölték a papot, |
| és ott a nap, mely akkor ragyogott, |
| minden kettős, tízszeres, százszoros, |
| csak embert köt egyszeresbe a sors, |
| tele foltváró üstökkel, sarukkal, |
| itt minden utca olyan, mint az udvar, |
| egy cipésztől, a fillér dobr’ den-en |
| megvásárlom, hogy bolgárnak vegyen, |
| az ügyvéd boltja is utcára nyíl, |
| az ügyvéd szinte kint a téren ír; |
| mire jó, amit látok? jelenés? |
| rész a világ, csak én vagyok egész, |
| minek egésze? víg és szomorú |
| vagyok, most jöttem s vár már a búcsú; |
| mint asszonyok, a vérző anya-kínban |
| fáj és remél a szív, gyerünk tovább, |
| dúdoljunk, mint Rómában és Párisban, |
| itt hagyom, itt is jövőm egy honát, |
|
itt hagyom magamat megint: |
|
|
| Ez a „magyar út”, itt járt Hunyadi, |
| itt jártak László büszke hadai, |
| itt vitték délnek azt a zászlót!… – Aztán |
| itt hozta toportyán hadát a Szultán. |
| Ez volt a nagy verő-ér valaha, |
| itt folyt a történelem árama – |
| Ölnyi-széles út. Patak vájta ki. |
| Itt áradtak a sors hullámai, |
| e szűk völgy-úton, kis hazád felé. |
| Egy ledőlt szikla elrekesztené. |
| Itt szivárgott el, mint leterített, |
| itt folyt porba, mint padra fektetett |
| tetem hideg szívéből, cseppre-csepp, |
| Világostól a maradék sereg. |
|
| Fáradt volt? Zárt ajk, félig lehunyt pilla. |
| Ez volt az arcra, a nagy homlokra írva. |
| „Unom a szót. De elviselem most már |
| ezt is, mint mindent, mi a szakmával jár, |
| mint ezt például”… A vrányai kertben |
| ültünk. Előttünk kávé. Nem aludt |
| az éjjel? Vártam. Aztán megkérdeztem: |
| – El lehet kerülni a háborút? |
| Felém fordult. Ahogy a lapuló |
| vad előugrik rejteke alól, |
| úgy villant elő kék tekintete. |
| Aztán egy hosszú perc után: „Mozse!” |
| mondta, de szinte kiáltva: lehet! |
| és vállamravert és fölnevetett. |
|
| – Mikép? – kérdeztem. S erre ő: „Reménnyel! |
| S ha összefogunk eleve keményen!” |
| – És Amerika? – „Az fantázia, |
| mit Truman hisz; a pénz nótáira |
| nem táncol már a világ!” – Odaát… |
| „Naivan nézik a politikát; |
| még fiatalok rá!” – S az angolok? |
| „Ők érzik, csínján megy csak a dolog.” |
| – Kompromisszum lesz, ez is, az is enged? |
| „Mi egyet nem engedünk csak: az elvet!” |
| – És az atom? – „Nyugalom, nyugalom: |
| nem abban: bennünk van ős tartalom: |
| az emberség – és az fog dönteni!” |
| – Azt kéne tökéletesíteni! |
| „Lesz időnk rá, csak semmi félelem!” |
| Barabás szólt most, hogy vajjon ilyen |
| derűs volt mindig, teljes életében? |
|
| „Igen!” – mondta. – És akkor, börtönében? |
| kérdeztem, mikor várta a halált? |
| „Akkor is!” – Mégis, hogyan… mit csinált, |
| hogy megőrizze épen a reményt? |
| Hát ő bizony ott – néha az sem árt – |
| két vallatás közt – múlatni az éjt – |
| megláncolva is – rímet kalapált! |
| Várjunk… Hogy is volt?… Es ist schön zu leben |
| mert németül volt… schöner ist zu lieben |
| sőt zenére szólt… – am schönsten zu kämpfen |
| s megint mosolygott… Für Freiheit und Frieden |
| s látszott, ha most magában volna, hozzá |
| a zenét is szívesen eldúdolná. |
|
|
| Utolsó este Szófiában. Egy |
| csöpp vagyok a hullámzó tömeg |
| sodrásában: könnyűlök, könnyeden |
| úszik szívem, mint holmi víz-szinen. |
| Miért oly könnyű? Mit vett tőlem át, |
| mit vett le rólam ez a sokaság, |
| mint víz a súlyból? Keresztben az utcán |
| megy – ezer hullám közt egy külön hullám – |
| kis társaságunk. Grubeslieva |
| azt kérdi (nyilván nem tőlem először); |
| milyen emlékkel indulok haza? |
| S Petra Szlavinszky; legszebbnek mi tűnt föl? |
| A híd? A gyár? Az est, ott Tirnovóban? |
| – A jellem! – mondtam. – Az a – hogy is mondjam – |
| lelki és testi közelség! Ahogy |
| a tiszt itt bakáival társalog – |
| (Láttam, nem értik.) – Ahogy a parasztok |
| közt Petr egy szóval nevetést fakasztott |
| ott, Pazardzsikban, mikor oda jöttek |
| a kocsi köré s rögtön lekezeltek… |
| (Ezt sem értették: mi itt különösség?) |
| – Ahogy mindenki első ismerősét |
| karonfogja, sőt átöleli sokszor… |
| (Majdnem kihúzták karukat karomból.) |
| – Ahogy itt díszvacsorán is kiki |
| a salátát közös tálból eszi… |
| (Rámcsodálkoztak. Neked, olvasóm, |
| teneked is csak félve folytatom. |
| Egy szóval az a szívbeli, az a |
| belső, nem-mímelt demokrácia… |
| Ti értitek tán – s vele kedvemet – |
| sarkadiak, parasztkörbeliek.) |
|
| Belgrádban ismét. Éjfél. Várni kell |
| még három órát. Járkálok le-fel |
| a sínek között. Csak egy perce volt, |
| hogy elindultam Szófiából. Hajnal |
| volt, hány új jóbarát ölelt-karolt, |
| köszöntött félig sem értett szavakkal. |
| Szívemben ültök még mind melegen, |
| Ludmil és Orlin és Petr s Demeter |
| s ti, ti parasztfi költők, feleim, |
| s ősz Cankov-Dirizsán s Elin-Pelin, |
| háznépetekkel, megbocsássatok, |
| így együtt egy fészek rigó-fiók |
| vagytok szívemben, úgy csacsog, cseveg, |
| zsibong még bennem az emlékezet; |
| azt hittem, szomorú leszek s ime |
| jókedvvel vagyok szinültig tele, |
| most ízlelem (mint tegnap borotok) |
| azt a tizenkét-nap arany derűt, |
| föl-alá járok, egy dalt dúdolok, |
| az Imate-li vino kezdetűt. |
|
|
Könny közt remény1
| A városok, a magas erdők, mind a Notre-Dame és a hegy; a mennybolt dől romba fölébem. |
| Fekszem alatta; közönyömet mi bontja mégis: hallga csak…? |
| A te lépted a törmelék e tengerén, a te utad e sivatagon, feketeszemü gyermekem. |
|
| Nyugtalanító öröklétem. Az ősteremtés forgásából, mint a guzsalyról a fonál. |
| Hány bomláson és kötésen át: hány apa s anya életén át sodorult egy szál életem. |
| Az egyetlenegy! Az enyém csak? Te veszed át most. Megszakad majd? Vagy még erősebbre feszül? |
|
| Hanem csupán ez: sírsz-e, nevetsz-e, kisleányom? Dideregsz-e, ha jő a tél? |
| S eszel-e? S nem bántanak-e túlságos fájdalmasan? Mert érzékenységem, az a tulzott, benned él. |
| S az öregséget, a magányt hogy viseled? |
|
| Könyörüljetek rajta, élők, emberek, |
| Akiken én megkönyörültem, akiknek tettem némi szolgálatot, hogy enyhüljön balsorsotok. |
| Ha volt érdemem, reá hagyom és rá, aki megszülte őt. |
| Egyetlen halhatatlanságom; emlékművem ő legyen. |
|
| Növekedsz és én búcsút intek. |
| Sosem ismersz meg, bogárszemű gyermekem. Amit alkottam: egy részem csak. Nagyobb a kőmíves, mint a ház. |
| Negyven év köztünk. Annyi, mint Cézár korszaka ide. Naponta messzebb szállsz mellőlem. |
| S csak a rejtelmes ajándék marad enyém. |
|
| Köszönöm, ismeretlen, amit elhoztál nékem a mérhetetlen távolságból, mint egy szivességi csomagot. |
| Nem kérdezem, ki bízta rád. Neked köszönöm a törékeny, a mosolyodba bugyolált vigaszt. |
| Kacagásodnak bátorságát. A tekintetedben érkezett derüt, amelytől im én is mosolygok. |
| Könnyeim között a reményt. |
|
|
A munka és a halál közt
|
Egy öreg kovács emlékének
| Hát – ha készen, ha félben – |
| S most, hogy szemem lezárom |
| s fáj izzón ez a két szem: |
| mi is a szép – most látom, |
| ki szerszámához már vak – |
|
| Mint kellett volna jobban, |
| Mint kellett volna szebben, |
|
|
E megmozdult világban
| Én azt nézem, hogy kisded, |
| és azt, hogy szerető hány, |
| és mit esznek s mint éve, |
| Legyek én csak így látnok! |
| szívem, te hű, így szárnyalj |
|
A dal
| hajladozva, mintha messze |
| tetszett nekem, ahogy – látszott – |
| az az egy szál hangász abban |
| föl-fölnézve, mint a baljós |
| vizsgálat közben az orvos – |
|
| S tetszett az a félig gyermek |
| inas is a műhely mellett, |
| fejét rázva olykor-olykor, |
| mikor a hang hamisan szól, |
| s fölnevetve máskor hozzá, |
| mintha most meg csiklandozná – |
|
| fejemhajtva, szememhunyva |
| füleltem vissza a multba – |
| újra igy lesem, mi zeng föl |
| leglentebbről a szivemből. |
|
|
Nélküled
| Nélküled, mint az olló egy fele |
| suta a sorsom: hogy vágjak vele? |
|
Mit kezdenék, ha nem szeretnél? |
| Nem is én vágyok szállani, hanem |
|
Add párba szárnyul hát magad |
| s megköszönöm, hogy veled volt közöm |
|
ahhoz, amire szánt a végzet – |
|
|