Az új nemzetgyűléshez
|
„Hazát kell nektek is teremteni…”
Petőfi
|
| Amit mi kaptunk: előleg csupán. |
| Egy koldus-szegény nő előlege |
| a munkára, hogy rakjuk fel a házát |
| a háború és a tűzvész után, |
| hogy költözködhetnék újra bele. |
| Ne hordja senki fenn fejét közülünk |
| holmi glóriával, sőt hajtsa le, |
| mert tolvaj-bélyeg lesz fején a hírnév |
| s orgazda ő, ha nem lesz érdeme: |
| ha nem váltja be szorgalmas okosság |
| derék dolgával az előlegét. |
| Rajtunk fordul meg: lesz-e újra ország, |
| Lesz-e otthona ennek az anyának, |
| aki kezünkbe adta mindenét, |
| utolsó fillérként végső bizalmát. |
| Mirajtunk fordul most meg, lehet-e |
| olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák. |
| A nemzet velünk tette fel a sorsát |
| s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele. |
| Nem örvendve hát, hanem szívszorongva |
| iskolásokként álljunk a padokba. |
|
| Mert példák vagyunk. Befagyott folyó |
| jogtorlaszaiként országnyi rom |
| anarchiája köröttünk. A nemzet, |
| az önnön bűnével viaskodó, |
| minket emelt fel, szólván: ők a kezdet, |
| ők a virág, hol minden csupa gyom. |
| A millió önzés egy kaosza |
| mivelünk próbál teremteni rendet, |
| jobbat és szebbet, mint volt valaha. |
| A milliók, akik már önmagukban |
| félik – mert ott is látták – a csalót, |
| a tolvajt és a gyilkost, felocsúdtan |
| reánk mutatnak: íme ők a jók, |
| az ember-voltra példamutatók, |
| kik értünk magukon is erőt vettek, |
| hogy átválthassák arra a valót, |
| amit eddig csak eszmék ígérgettek. |
|
| Magunk vagyunk. Nincs köztünk, akinek |
| pisztolyából az elkeseredett |
| lövések már a történelmen át |
| dörgik, mint Botond bárdcsapásai, |
| egy népnek élethez való jogát, |
| és nincs köztünk a férfi mind, aki |
| hős is volt, mikor dőlt az áradat. |
| De hősöket vár és férfiakat |
| az élreállóktól nép és világ. |
|
| Milliók pillantásának soha |
| fénycsóvájában csapat így nem állt még. |
| Kegyetlen, nagy fény! Egekig vetül, |
| egy nép egére áruló jelül |
| mozduló kezünkről ma minden árnyék. |
| Fölös mondanom: száradjon le a |
| kéz, amely itt maga felé hajol; |
| ez a nagy fény, mint szálló kard vasa |
| csap felénk a nép millióiból. |
| Csapjon, suhogjon! Hulljon le a kéz, |
| ha csak magának akar itt is többet, |
| ha megtagadja azt a nagyobb törzset, |
| azt a szándékot, mely idenyújtotta |
| megfoghatóan a megbékülés |
| ünnepére és aztán a dologra! |
| S hulljon a fő, ha… úgyis hullni fog, |
| mert egy nép feje bukik le velünk, |
| ha gyengék leszünk a parancsra, hogy |
| hazát kell nekünk is teremtenünk! |
|
|
|