Az új nemzetgyűléshez
„Hazát kell nektek is teremteni…”
Petőfi
|
Amit mi kaptunk: előleg csupán. |
Egy koldus-szegény nő előlege |
a munkára, hogy rakjuk fel a házát |
a háború és a tűzvész után, |
hogy költözködhetnék újra bele. |
Ne hordja senki fenn fejét közülünk |
holmi glóriával, sőt hajtsa le, |
mert tolvaj-bélyeg lesz fején a hírnév |
s orgazda ő, ha nem lesz érdeme: |
ha nem váltja be szorgalmas okosság |
derék dolgával az előlegét. |
Rajtunk fordul meg: lesz-e újra ország, |
Lesz-e otthona ennek az anyának, |
aki kezünkbe adta mindenét, |
utolsó fillérként végső bizalmát. |
Mirajtunk fordul most meg, lehet-e |
olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák. |
A nemzet velünk tette fel a sorsát |
s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele. |
Nem örvendve hát, hanem szívszorongva |
iskolásokként álljunk a padokba. |
|
Mert példák vagyunk. Befagyott folyó |
jogtorlaszaiként országnyi rom |
anarchiája köröttünk. A nemzet, |
az önnön bűnével viaskodó, |
minket emelt fel, szólván: ők a kezdet, |
ők a virág, hol minden csupa gyom. |
A millió önzés egy kaosza |
mivelünk próbál teremteni rendet, |
jobbat és szebbet, mint volt valaha. |
A milliók, akik már önmagukban |
félik – mert ott is látták – a csalót, |
a tolvajt és a gyilkost, felocsúdtan |
reánk mutatnak: íme ők a jók, |
az ember-voltra példamutatók, |
kik értünk magukon is erőt vettek, |
hogy átválthassák arra a valót, |
amit eddig csak eszmék ígérgettek. |
|
Magunk vagyunk. Nincs köztünk, akinek |
pisztolyából az elkeseredett |
lövések már a történelmen át |
dörgik, mint Botond bárdcsapásai, |
egy népnek élethez való jogát, |
és nincs köztünk a férfi mind, aki |
hős is volt, mikor dőlt az áradat. |
De hősöket vár és férfiakat |
az élreállóktól nép és világ. |
|
Milliók pillantásának soha |
fénycsóvájában csapat így nem állt még. |
Kegyetlen, nagy fény! Egekig vetül, |
egy nép egére áruló jelül |
mozduló kezünkről ma minden árnyék. |
Fölös mondanom: száradjon le a |
kéz, amely itt maga felé hajol; |
ez a nagy fény, mint szálló kard vasa |
csap felénk a nép millióiból. |
Csapjon, suhogjon! Hulljon le a kéz, |
ha csak magának akar itt is többet, |
ha megtagadja azt a nagyobb törzset, |
azt a szándékot, mely idenyújtotta |
megfoghatóan a megbékülés |
ünnepére és aztán a dologra! |
S hulljon a fő, ha… úgyis hullni fog, |
mert egy nép feje bukik le velünk, |
ha gyengék leszünk a parancsra, hogy |
hazát kell nekünk is teremtenünk! |
|
|
|