Az új költőkhöz

Minden írás napló –: kötelezvény lett! Ha betűt látsz, lássuk a dátumot is! – ahhelyt az jusson eszedbe. Mert mi a szó pusztán? Csak üres flaskó! Az idő tölt színt, ízt és zamatot bele s ő is érleli szesszé. Itt ez a cimke: Itt ez a cimke: szabadság vagy szabadság vagyItt ez a cimke: testvér vagy ezek, hogy munka, magyarság vagy teszem ez: népjog, felelősség gyorsan az ablak elé! Mi az évjárat jegye rajta? Azt vizsgáld legelébb, nehogy aztán már tele szájjal azt kelljen nézned, hova bukd ki a rosszízű lőrét, hogyha nem a mérget! – szaporán köpködve utána. Mert ami tegnap láng, ma hamu; ami tegnap erő volt, ma puhaság; keserű, ami édes; gyáva a bátor; jó, ami rossz, – mert nem bizonyos, nem örök, csak a forgás, mert nem az istennek, nem a múzsának – minekünk szól: mulandóknak a dal már! Vagy legyek én fali naptár! Hullunk, mint a szirom. Mit bánjuk! Mit ledobálunk, attól gazdagodunk! Meghalnék, hogyha megállnék s nem tudnék hitevált szókkal is ejteni tisztán jót, igazat, bátrat – maradandót! És ilyet újra: Testvér! Munka! Magyar! s ismét és újra: Szabadság! Tépd le kemény kézzel napi új prédád, fiatal szél, szélkarú ifjú idő! Zörgesd meg a magvat a puszta őszi virágfőkben. Mire jó énnékem a dísz már?