Segesváron

Millió kukorica-dárda, úgy áll ma is a határ és fent a néma nap, akár akkor, midőn őt halni látta. És néma, csukott szájként lent a bezárt föld, a betelt verem, mely befalta. Elevenen, mint mondja ma is a legenda. – Élek még! – jajdult fel. – Dögölj meg! hangzott (volt erre is tanú) s rémképnek is bár iszonyú, a véres hullák rágörögtek. S most csak a csend, a néma béke. Állong egy felhő, néz a nap. S itt az utca, hol átszaladt, még szétüvöltve: vége! vége! Álltam a hídon, hol előre nézett még, hol még a jövőt látta Bem zászlai fölött (délben kitörtek a mezőre). Szemem az ő szeme nyomában siklott síkon, hegy peremén. Aztán az a kín állt belém, mint mikor tébolydában jártam. Mit ragyogsz felém nevető had, füvek, fák, van sejtelmetek, mit tűrtetek, mit tettetek s ti emberek s te eszelős nap! Itt hörgött. S itt nézte kacagva meghalni a bárgyú világ legnagyobb épeszű fiát, ki meggyógyítani akarta. Nem volt kis dolog, amit ottan megértettem, akármikép tudtam rá eddig az igét, amíg kocsinkhoz ódalogtam. Mint aki azt hiszi, kilábol félelméből is, hogyha fut: mentem – mintha volna kiút ebből a jókedvű világból.