Adhatsz lakást…

Adhatsz lakást, eleséget, mézet a kaptárból kivett egy szem méhnek, harmadnapra elpusztul magától, azt mondja a méhész, hogy: magányt hal. Adhatsz tetőt, tündöklőt a fényben és hatalmat s dicsőséget nékem, nem pompázni, de pusztulni tettél, ha népemből szál magam kivettél. Nyúlnak felém szíves kézfogások, s markom sose vágyta így az ásót, lábam sose vágyta így, hogy járna apáimmal falka juh nyomába. Tagom mintha mind kölcsönbe volna s gazdájához rólam vágyakozna, minden tagom, akár egy-egy ősöm munkálkodnék külön a mezőkön. Mint a kötél, ha szakadna éppen, akkor ránt csak keményet a kézen, fáj a szívem és fájóan enged, ne fölfelé, de lefelé menjek. Vágyom vissza a tündér gyerekkor népe közé, kik elküldtek egykor. Huny szivemben az ifjú tűz, fázom kívül ma is a meleg karámon.