Cserepező

Olvastam épp, itt a rom-szobában oly elmerülten, magambazártan, hogy bent, egy hang lett, ha cinke-dal csapta fülem meg, vagy kocsi-zaj. Közbe – (mióta? magam se tudtam) – valami ritmust dobolt az ujjam, monoton, messzi ütem-zenét, mint állomáson a készülék. Ejh, ez az ujj! Mi üzen így néki? Szinte csaholna! Ugyan mi készteti? Ujra madárfütty? Gépdohogás? Füleltem, vízcsap? Nem – kalapács! Persze! Itt szembe dologba kezdtek! Fönt a munkások! Már cserepeznek! Onnan jön ez a friss üzenet, ők verik ezt a jó ütemet. A sürgetést, hogy álljam a versenyt, hagyjam a könyvet, írjam a verset, tegyem, de tüstént, amit tudok, doboljam én is az indulót. Adjam tovább, hogy ami volt, elmúlt, hirdessem, éled, ami elpusztult, üssem világgá, mint a tető legtetején a cserepező.