Ostor

Valamikor feléje vágtam s végén csattanva engem ér az az ostor: akinek szántam, a magyar bennem él. Él, éled, mint a sebesült, ha ájulatából új döfés riasztja – vissza még a harcba! Mert egy halál kevés. Valamikor vérig gyaláztam s pírban most az én arcom ég. Süss, szégyen, égj; e félhalálban az élet pírja légy! Csattogj csak ostorom, ütésem, ha élni, ha pusztulni kell. És legyen az a büntetésem, ne dobhassalak el!