Buda, 1945. május

Jól esik itt a rom között ülnöm mégis, az otthonomban. Nap süt, odaát tál csönög, mert csak a ház fele van romban. De én ezt választom, a félig nyilt falú-tetejű szobát. A kerti hármas sír se rémít, én ástam nektek, katonák. Összedobált székek és képek, földre hányt könyvek, bútorok – letörölöm a törmeléket egy hű asztalról, így írok. Ládán ülve itt írok és itt olvasok, innen hallgatom a madarak csevetelésit s kislányomét az udvaron. Elképzelem (s ez a valóság) egy ország rom-csúcsán ülök. De enged már a szomorúság – Bár a jajok, bajok, dühök fölcsapnak rám, fröcskölve-zúgva – Ülök a tenger mult felett s szeretnék énekelni újra, mint a madarak s gyerekek!