Zsivaj
| Hogy zúg megint, hogy „nemzet!” és „magyar!” |
| és mennyire megint csupán – zsivaj, |
| árverések hang-dühével tele, |
| mennyire csak a nagy száj ereje |
| s a még nagyobbé! mely épp így – kiáltva – |
| árulja el, hogy szóra egyre gyáva. |
| Milyen kavargás, milyen zengzet-orkán |
| az ország parázspirította rostján |
| és tűzpróbáján! Játék? Ráadás még, |
| míg dől a ház és szerte a határ ég? |
| Mikor lesz vége? Hogy végre a száj |
| kimondhassa, mit kimondani fáj, |
| fáj tudni is, de mely az ajkakon |
| az, ami kapuink előtt a rom – |
|
| Ha majd én mondom ezt a szót: magyar, |
| elébe ezt tedd szótlanul magadban: |
| kard-vágta homlok, vér-áztatta haj, |
| földresúlyosult pillantás, lakatlan |
| tanyaházon át söprő zivatar |
| és béna kar és repülő avar |
| módjára forgó eszme-zűrzavar |
| a dúlt agyban, mely csak halált sugall |
| és néma jaj – de hozzá mégis ezt még: |
| derengő táj, hajnali, régi emlék, |
| amire a sebesült feltekint |
|
|
|