Áll a világ

Tavasz, nyárelő – a természet kezdi a felépítést a romlás után. Fut a vadkomló a ház oldalán s a gránát-tépte sebet behegeszti. Zápor, napsütés. S megint egy darab mosórongy-felhő és újra a nap aranyseprűje! S megint egy csapat madár s bogár. Az ég alatt mindenütt frissen takarítanak. Nézd, a gazember föld be gyorsan ránt a sírokra leplet, virággal csinost (mint a télen az utcai hullákra mi csomagolópapirost) s nézd a búzát, a rengőt, tegnap talpuknál nyalta még a meglőtt tankokat s holnap – úgy nő és kering – mélyre sűlyeszti mind, az emlékezet tengerfenekére. Száll a pitypang hava s e havon át a friss zöld fa előtt sose-volt ajkak könnyű mosolyát skiccelik a fecskék, a lepkék, mintha ők építették fel volna kifestve, újrabútorozva a vén diófa ötvenszobás hangos hoteljét! Ziháló, kegyetlen sietség, micsoda hajszolásra végzett, emberietlen postamunka! Vártalak s megdöbbenve nézek tavasz, új tavasz, e durva erőszakodra, utó-háborúdra. Egy percet se a könnyre, gyászra, arra, ami volt, a búra? „Nem!” S: „nem” – kiáltja ahogy erőlködve kiválik – előbb fejével s máris derekáig – a rozs, egy egész tábla. „Nem!” és „nem!” kiáltja utána a kukorica, ahogy szinte kézzel kilöki magát a földszintre, a napvilágra. Könyörtelen itélet a halál – tanultuk a télen. Még könyörtelenebb az élet, tanulom most a verőfényben s elfog a szégyen, hogy annyi gyász után is van reményem, hogy sarjad bennem is a hit. De sarjadoz, de ütközik mindegyre följebb és mint a zöld a földet, elönt egészen. És már cinkosként nézem, ahogy a napfény zuhogásba a pucér vadzab a sáncra kiáll, hízik arrébb a mályva, a potrohos lapu zabál, nyújtja a szőllő tolvaj kaccsait s forgatva fürgén könnyű kelyheit a fénybe iszik rogyásig a harangvirág s áll a világ mint száz év mulva, mint tízezer éve!