Élni fogsz, élni

Barátaim, szenvedtem én is   keservesen. Emelem két kín között mégis   kábult fejem. Ég a gyúlékony bőr, de bár ég,   győzöm magam: ne bőröm gondolkodjék,   hanem agyam. Hogy fájva se csak égő, fájó   ideg legyek, hogy előre láthassak és túl   magam felett, hogy távolba lássak úgy, hogy   már messziről lássam, ítéljem azt is,   mi most gyötör. Szót tőlem az Idő vár, én nem   hazudhatok. Nem így vártam az oly régen várt   Fordulatot. De eljött, de itt van és így is   a mi korunk. De így is az lehet, mit   mi akarunk! Számon még mosolygás ha mozdul,   csikordulok, de – rozsdásan is belül jó gép –   megindulok. De föl- és fölemelem újra   zúgó fejem, nézzünk farkas-szemet hát,   történelem. Fejedről véred bár karomként   szemedbe mar, így állj meg, így kémlelj körébed   te is, magyar. Láss túl azon, mi csak van és láss   túl magadon. Élni fogsz, élni, élni,   jó magyarom! Ki által éltél vérben-éhben   századokat, ez a kín-próba mi tenéked?   Egy pillanat! (Nyitja éj-kemencéjét s nyújtja   forrón feléd millió és millió hajnal   a kenyerét!)