Fáklya

Láttam Budát, szélvágtan ahogy lángolt, omolt. Fáklya, véglobbantában egy nép fáklyája volt. Fáklya, mint mindíg, lángra- gyúltan, nagy, hangtalan vádként a multba hátra – s hajh mindig hasztalan! Vetett világot messze most is és makacsul és állott szégyenkezve fényén a geszti úr. S szemét takarva ott állt a jámbor bölcs, aki báránnyal farkast próbált megházasítani. És volt ki kéz-emelve mondta: nem így, nem ezt akartam! – s szállt a pernye és dölt torony s kereszt. S Buda csak lángolt, égett, tündöklő pusztulás! Nem büntetett, nem kérkedett, fénylett, mint a tudás.