Fekszem a szalmazsákon, még hajnal előtt is álmatlanul s hirtelen annak az apának
elégtételével, akinek gyermekei már önállóan szorgoskodnak a világban, annak a csöndes
belenyugvásával tűröm az érzést, hogy előbb a bal, aztán kisvártatva a jobb karom hogy indul egy kis
kirándulásra, máris hogy tevékenykedik. A bal kar a Keleti pályaudvar mögötti pályatesteken (melyek
ottlétét egészségi okokból mindíg helytelenítettem) illedelmesen összemarkolja a vasúti sínpárokat és
óvatosan, a váltóknál olyanformán szaggatva őket, mint a tökindát, Ujpest irányába húzza. A jobbnak
vér kell. Ebben a pillanatban csapott iszonyú erővel egy arcba, egy ismeretlenbe. Sose tettem ilyet, de
milyen ismerős még az a mozdulat is, ahogy a nyúlós nedvet lerázza magáról. Ismét üt, ezúttal –
ugyancsak az ismerős érzésről tudom – pontosan az állkapocsba. S ki fogja meg azt a nyulat a
kukoricásaival már sárguló egresi határban? Mint sas röppen nyomába a jobb kar, hiába, ez a
rakoncátlanabb. |