Nem volt elég¹

A házad itt állt – szerte szállt! Ezt látod, érted. Azt nem érted, hogy hazád éppen így ért véget – A csoda, hogy addig is állt! Mert nem volt hazának elég, hogy emésztésed vacsorára e dombok aszuját kívánta, és e lapályok kenyerét. És nem volt hazának elég, hogy elmosolyodtál és oldalt oda is néztél, ha megszólalt ízes magyarul a cseléd. És nem volt hazának elég, hogy este letéve a könyvet elnyeltél Bottyánért egy könnyet: az volt a férfi, a derék…! És nem volt hazának elég, hogy kitekintve vonatodból elgondoltad az aratókról: mást érdemelne ez a nép. És nem volt hazának elég a három szín, ha rád se hagyták, hogy egykor jelkép volt: szabadság, egyenlőség, testvériség! És nem volt hazának elég, hogy idegeden átereszted hő szeszként azt a néhány verset, Adyét, Tóthét, Józsefét. És nem volt hazának elég a Gellérthegyen a rakéta s a Városiban a bokréta és a szobroknál a beszéd s a szőllőhegyi estebéd s a dünnyögés, míg poharadból a holdvilágban a vörösbor tigris-szeme villant feléd és lengetted ujjad hegyét az ég felé, mint ezred óta minden magyar, ha szól a nóta és Gracza György s a Feszty-kép és ha, élvezve a veszélyt és azt a kéjt, hogy megjósoltad, hallgattál titkos leadókat (és utána cigányzenét) s a hortobágyi magas ég s a négyes gémeskút nagy árnya s az első király koronája diszítve pénzed közepét s ha úgy mondtad is: feleség, e szép szóval s ha, bár bíráltad, édesnek nevezted apádat s a falon a festett cserép. Nem volt a hazának elég, nem volt elég, hogy el ne essen, tudd meg, az volt a csoda itten, hogy össze nem dőlt már elébb! Mert attól nem lett a tiéd, hogy hizelegve és hazudva ráragasztottad egy hegycsúcsra egy király, egy vezér nevét. Nem volt elég, nem volt elég sem a hűség, sem a szívósság, mitől egybeáll egy-egy ország s nemzet is lesz a nemzedék. S a bátorság sem volt elég. Külön-külön bár odahagyta sorsát a sok hős áldozatra, az sem volt elég menedék. Mert sem erő, sem bölcseség nem lehet elég, hogy megójja a házat, amelyben rakója nem lelheti meg a helyét.