Buda, 1945. január

Hajlongva jönnek hegyi házamig a katonák, van ki letérdel, négykézláb kuszik a havon át. Lent ködlő, ősz tengerré válva fől Pest, a világ, mögülem bomba és akna fütyöl: a Hármas-hegy húsz ágyuja kiált. Front közt vagyunk. Lépek föl és alá a balkonon. Bizton vagyok. Körültem a halál az oltalom. Bujdostam s íme várrá vált a házam, mióta rom. Kopók, gondolom, most gyertek utánam, mióta golyó kopog kapumon. Mióta vendég csak olyan jöhet, mint a granát, amely bevágta tegnap a gyerek- szoba falát. Bevágta! – ülök a kihalt hegyen, élem tovább, vas-zümmögés méhésze, csöndesen, az elrettentő remeteség korát. Fogoly vagyok – de soha szabadabb sorsom előtt. Meghalhatok – de nem volt soha rab reménykedőbb. Hetes borostám félig bár fehér: lakzit ülök, nagy nászt naponta, mátkám a veszély: soha ilyen pezsdítő szeretőt! Neki köszönöm a fő férfi jót, az örömet, hogy – szállnak bár gyilkos jelek, golyók, nem rettegek, hogy bennem itt – ha mindent vesztenék – embert lelek, hogy – döngj, világ! – új sorsot ád az ég, minden reggelre bátrabb életet! Hajlongva jő a katona felém, nézem szegényt, hol megbocsátón, hol ilyen kemény prófétaként. Jöjj, tanulj tőlem harcot, nyomorult, tanulj erényt, halált úgy, hogy nincs se jövő, se mult, hogy szélbe szórsz minden vigaszt s reményt s mégis tudod, nem tetted semmiért!