Félálomban

Szivemben ott él még minden, ami ép,   mi bátor és szabad, nyüzsgő piac, hű kézfogás és selymes messze rét   s érintetlen falad, Buda. Egyenest járok, gránát tőlem semmit sem visz el   és golyó nem talál; az vagyok, akire emlékezel,   nem foghat kézbe a halál. Micsoda hajók, sorsok, népek álma és dühe   sűlyedt el, hogy a föld tenger köröttem, úgy hullámzott az üde   vidék a szűzi zöld. Amit tudok, beh többet ér, mint én magam,   ki nem feledhetek, a multat hozom könnyen hangtalan   a pusztulás felett. Im anyád hangja, egy esti erkély, egy mosoly,   édes bár senkié s vígy engem is, ha távozol   az egy jövő felé.