Fűrészelek

Hull a fűrészpor, szőke púpja nő, fűrészelek és telik az idő. Szitál a hó, az első az idén, nem marad meg, csak az ágak hegyén. Szitál a hó, a rögtön eltünő, mintha ő hullana, maga az idő. Játszin a fürge pelyhek közt szalad, kereng a tenger fürge pillanat, lekereng mind és vissza egy se jő s csak azt tudom, hogy telik az idő, mint Cézár alatt volt teljesülő, mint mikor lányra vártam s végre ő öröklét mélyéről lépett elő s egy álló percre ő lett a jövő, és átöleltem, hálás szerető, s lágy karja közt is tellett az idő. Vitt a vonat, jött új torony s mező, néztem s közben is tellett az idő, bíróra vártam, büszke bűnöző s a cellában is tellett az idő s gondoltam, hol az a verem, melyik, hol a gödör, mely vele megtelik, hogy ráírhatnám, mint a temető fejfájára, itt nyugszik az idő, de nem nyugszik, de mulik monoton azonközben is, hogy ezt leírom s finom ködként, szemmel nem láthatón lebeg a rétnyi fűszál-sorokon. Krákog a fűrész, torkot köszörül, lebeg a hó a kis fészer körül. Vert a szívem, amíg a prüszkölő lovak szaladtak s tellett az idő. Présházban ültem, sáros hegytető csendjében, minden zajra fülelő, hogy ki lépdel ott s mit hoz a jövő, mily szörnyű új hírt, s tellett az idő, mint az audun-i bánya éjjelén, mint a műtétek téli reggelén és nem nőtt hegycsúccsá talpam alá, ahogy egykor a gyermek gondolá. Megy a fűrész és mintha őt magát, az időt ölném, hullik a hasáb, hull öt-hat percenként, megannyi fő s azonközben is telik az idő és eltünik s én nézhetem, ahogy az otthagyott utas a fogatot, és eltünik, bár nincs előtte út és nyoma sincs, csak ez a pici púp.