Rajz, eltépésre

Sárga a fa, de sárgább

a fák között a ház.

A völgyből – gyöngy a vízből –

négy réce igyekszik föl:

négyféle hápogás.

Egy karéj világoskék,

egy karéj Balaton;

aztán sötétebb kékben

a fehérfelhős égben

a tihanyi halom.

És lent a sín, amelyen

lassan hét éve már

kijött a sárga ködből

– várta az árva költő –

egy meghívott halál.

Üres a sín, az úton

kocsi kocsi után;

dől Pestről, a Dunától

a menekülő tábor,

a rémült karaván.

Már októberi árnyék

alatt ülök, ülök;

négy napja hegyen-völgyön

mentettem volna bőröm –

már nem menekülök.

Park itt a faluszéle,

végig dísz juharok

állnak vigyázzba szinte –

kössön föl az egyikre,

akinek sok vagyok.

Öt perc a temető csak,

harangszóval teli.

Hullnak fejemre bőven,

temetnek békítően

a csend göröngyei.

Ki ágyát adta egykor,

hogy osszam meg vele,

ki sorsát eddig birta,

üres a költő sírja,

hajítsanak bele.

Szárszó, 1944. okt. 17.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]