Magyarok, 1944
| Fel-alá, mint a halódóban |
| a rángó görcs, úgy futkosunk, |
| e rángatódzó véres honban. |
|
| Fájunk – de még neki-e vajjon? – |
| Csak nekünk fáj még, ami fáj! |
| úgy élünk rajta már, akár |
| a növő köröm a holt ujjon. |
|
| Mi együtt voltunk: az egész |
| széttört; a sok cserépnyi rész |
| csillantja magát mind egésznek. |
|
| Mert egy nincs (s lesz-e valaha? |
| millió pondrójú enyészet!) |
|
|
(Két hét mulva, a hajszoltságban elvesztve és |
elfeledve a fent egyszer már megírtakat:) |
|
| Amitől féltünk, itt van az idő: |
| Komoran kérdi a vén, mire nő |
|
| Mert élni élhetsz, orvként rejteken, |
| Úgy élni, nőni, mint holttetemen |
|
| Itt a magyar, a véres áldozat, |
| Seb és vér? Nem volt (hagyd a szavakat!) |
|
| Csak bűze, gennye, szennye – az folyott, |
| folyam dühével, mert sírt sem nyitott |
|
| Hogy mégis él, hogy hangja, jajja van, |
| Futkosunk, nyögünk, élünk csakugyan |
|
| Tudjunk legalább – van rá mód, ha ok – |
| ne köpjék ki az embermilliók |
|
| az árokba, hol nemzet hánytorog – |
| Bújj, lapulj, halj meg az erdők konok |
|
|
|
|