Egy csillag

A légiriadó alatt szeptember harmadik hetében, ezerkilencszáznegyvennégyben leszaladt egy csillag az égről; mint két zápor-ömlés között egy kis cseléd a sáros utcán, mint két lyukja közt a kiégett mezőn az ürge, úgy merült fel, úgy villant s bujt a semmibe; mint a halál s halál között az egy percet élt csecsemő; mint a remény a csüggedt szívben. A felboríttatásra rendelt trónok már félig felborultak: készült meghalni keserűn és hasztalan a hirtelen felismerés-sújtotta férfi; a gyávák öntötték magukból bűzhödő görény-hősiségük; fogalmak, addig ködben élők, testet öltöttek; mint a rozmár úszott és szörcsögött a vérszomj; városok fölött, mint a templom oly látható lett a hazugság; szabad, szűz Amerikaként szállt milliók felé a holnap: ez volt köröttem és agyamban, ahogy az erkély-vasra dőlve néztem a fényszórók s világló golyók közt a résnyi sötétben azt a riadt kis csillagot, ahogy iszkolt és végetért, szinte dörrenve, mintha ágyú találta s vágta volna szét. Emlékek, emlékek, tündöklőn hulló morzsák egy isteni, egy fényes öröklétbe fölszállt asztalról, melynél gondtalan mi ültünk egykor – az a röpke csillag Orosz Anna legelső mosolya volt s a húszas évek Párisa és a szombati gyűlések láza s azután itthon a megképzelt haza és Boriska s Muca szemfénye, az első lapalapítások, kirakatba tett első könyvem tündöklő öntvényeként szállott az a csillag fönt, az a fény, messzehagyva a valóságot, amelyből egykor kiszakadt és amelyből egy pillanat alatt úgy szalad egy más létbe, megvillantva az ifjúságot a borzalmak korának, mint vak éjben egy ajtó hirtelen kinyílása-becsukódása egy idegen otthon világát, melyben a boldogság lakik, annál meghittebben, minél vadabban ömlik kint a zápor; mint halál és halál között csak emlék-sorsra felmerült csecsemő; mint remény a szívben, mely annál fájóbb lesz, minél szebb.