Szőllőhegyen

Este, mikor a puhaizű lágy bor a táj arcára enyhülést varázsol, megszelidíti a domb vonalát, kibontja egy tűnt éden mosolyát s a kerek holddal, mintha a völgy-mélyből halott anyánk nagy szívét emelné föl s amilyen keserű volt az elébb, már olyan édes az emberiség, ameddig elérzek a völgy-lapályon, ülve e régi, tiszta Araráton – Keres az ország, morcos mostohám, de mi baj érhet engem Ozorán? és Fürgeden és Gyánton, a pusztákon? mely óceánom volt, szigetvilágom. „No egy pohárral még, édes öcsém…” S a falu ott lent egy csapat tehén, egy csorda-béke, ahogy sornyi háza belefekszik az éj istállójába.