Rangrejtve, 1944

Tavasz A földben a hulla sötéten nyúlik   végig Európán, de az almafa újra fehéren nyílik,   nem vért csöpöget rám!   Jeladás Bementünk az ivóba. „Ni!… öcsém!…” – állt föl egy vendég. Morcosan, hogy lássa, szegény nevemre úgy néztem mögém, akár egy hátrakergetett kutyára.   Tisztázás Mi voltam én? Egy név? Vagy már a tett? S csak visszakapnám most az ütleget? Hisz csak beszéltem! – Hát szavadba vág, majd megfogalmaz most ő, a világ!   Menekülő Ez a szorongás, ez a baljós szünetlen rettenet! Fut a vonat és jön a pallós híven fejem felett.   Visszhang Igen, beszéltem s álltak a falak némán, ezt hittem. S ím visszhangzanak, s most szívdobogva én hallgathatok: igen, ez voltam! Igen, ez vagyok!   Haza Hazaáruló, nem lelek helyet hazámban. Beh kicsi lettél, hazám! S beh enyém! Akár hajdan a tanyán kapunk sarka, ha kutya kergetett.   Katica néném Katica néném, hogy babusgatott, mihelyt megtudta, hogy bajban vagyok. – Mi kell? Mi még? Legkedvérevalóbban felkapott volna, mint pólyáskoromban.   Bezárva Csak a pap – ördög vinné a papot! Az unos-untan bekopogtatott. – Hamar, a kamra!… Így volt: én e börtön mélyén sinylődtem, dión és befőttön.   Férfiak és nők Megfeleztük Lászlóval a zsilettet s bedugtuk a cipőnkbe. Ha „lefognak”, lesz egy bosszunk még: megölni – magunkat!   Az asszonyok nevettek.   Fürdő Jó ez a fürdő, hazám, aljnépedben! Szenny, szenvedés, mennyi mocsok között úszom, mosakszom! Tiszta ettől lettem. Hozd, szabadság, napfény-törölköződ!   Költészet és valóság Kivert a félsz. Mert mégse vagyok oly derűs, mint ujjam közt a toll! Fütyül rám is. Gondja a messzi kor. A jelen?! Légy a megvető mosoly!   Nyár Mivel van a föld tele! S zöld, zöld a fák levele: nem olyan, mint illene, nem alvadt-vér fekete!   Egy váróteremben Aludtam. Zseblámpa döfött szemembe. „Az iratokat! Hova megy maga?!” Álmomban kantárt, zablát megeresztve villámcsapás közt nyargaltam haza.   Dinnyések Mezétláb léptem ki az úti gazba, majd a szekérhez: „Messzi a rév innét?… …Kérnek papírt is?…” Megnézett a gazda. És búcsúzóul lenyujtott egy dinnyét.   Felébredt finnyásság Meddig tart még? Nekem már amíg élek. A számkivetés, öcsém, visszahat! Megnézem majd, akihez még betérek. Vissza sem adom könnyen magamat.   Nyugodtan Hegyi pincében élek; asztalom a megterített déli Balaton. Csillog a só, a villa, az üveg. Fény, csönd. Három megyét vendégelek.   Csillagok a vízen Emlékszem, akkor is épp ilyen éj volt. Ezüst kacsaként úszott ki a félhold fent a mennyboltra s lent a rengő tóra, hol ezer fia várta ringatódzva.   Segítő magyarok Présház, diófa, esti völgy felett. Hű arcok, hangok. Egyszerre, dörögve: „Gyertek át! Vendég! Ne kérdd! Gyula jött le! Hajtják azok a veszett németek!”   D. A.-nak Megint veszély! „Egy csendőrszázados három vármegyén át téged nyomoz!…” Végre elért. Így zihált: Ismerem! Keresik! Meneküljön, mesterem!   Biztonság Veszély, veszély. De ma is képtelen vagyok hinni, baj eshet itt velem, hol dédapám élt! itt! e megzavart jött-ment nyáj itt veszti el a magyart?!   Áldozat Eltéptem, mit tegnap írtam, meglelheti valaki. Elfeledni is igyekszem, ki találnám vallani. Elkezdtem, de abbahagytam, mi eszembe ma jutott és megfojtom ezt is, ezt a most mozgó vers-magzatot. Rugkapálsz még benne, eszme? Nem maradsz meg eleven! Vers vagy így is? Szóra kelnél? Kiálts égre, holttetem!   Melyik indul?1 Fehérváron egy néma vonat áll. „Zsidók!…” suttogja egy vigyori száj. Csend. S már viszik is azt a vonatot. Vagy a mienk megy? S én is rab vagyok? Szívem megdermedt. Az a pillanat, mint kést vágta belém sorsotokat.   Szégyen-bélyeg Meg vagyok én is jelölve. A bélyeg, amit viseltek ti melleteken, ahányszor látom, forró foltot éget a homlokomra: az én szégyenem! Mindenkié, csak épp nem a tiétek! Az a rongy (vagy az a kitüntetés) lekerül egy-kettőre a ruháról. Tudom, helyén seb fog maradni és csak akkor fáj majd: mélyéig kitárul! De lesz gyógyulás és lesz pihenés.   Házkutatás Feldúltak mindent. Már nemcsak a gazdát, a fegyvert, fegyvertáramat akarták. Semmi! Tiportak könyvben, kéziratban: bokán felül golyóban, ekrazitban.   Fölkészülten Simítom nyakam, itt töri   ki majd a hóhér. Tapintom szívem, ezt lövi   át majd a hóhér. – Testvér! – súgom majd, tudva bár,   hogy kár a szóért.   Tűzben Égett a város, bűzhödött, olvasztotta ki vétkeinket; sercegtünk mind a tűz fölött: a romlandók, egymásra leltek. Az volt a kéj: a szennyben, lángban szeretni – nem egymást, hanem utoljára még, részegen, önmagunkat a pusztulásban!   Tető nélkül Lebbent a szél. A hamuban, tele dühvel, ki-kinyílt a parázs szeme. Krumplit sütöttünk. Fent az esten át repülők szálltak, rég nem vadlibák.   Könnyítő gond De, bujdosva volt legjobb dolgom. Ettem, sose fáztam. Hogy élhetnék meg, ez volt gondom a siralomházban.   Jean Paul versben Emlékezet, egyetlen édenkertem, honnan sosem lehet kiűzni engem.   Egy állomáson Esztike, ő megismert. Őrnagy férje mellett állt, nem szólt, épp csak elpirult. Emlékezett kisdiák szerelmére? Arcába újabb pírt lökött a mult.   Lehullt repülőgép Mi ez most? immár önmaga   vége. S egy új élet kezdete. A harc romhalmaza:   béke. A rom csendélete.   Érdeklődő nyaraló „Maga őrzi ott azt a tehenet?” szólt a zord úr a magasból, míg lába átlökte könyvemet címoldalára. Ment máris. Keats adott feleletet.   A szántódi révházban Shakespeare ismerte igazán a népet! Hogy árad ki s be, hogy éljenez, hogyan abcúgol, ahogy – felhő magasan – zengnek vagy lógnak szótlan a vezérek.   Véglet Gyűlölj! S megmondtad, kit szerethetek. Vess ki! És megmutattad házamat. Itt tekergek a csillagok alatt; örökké élek, ha most elveszek.   Öngyilkosság? Szégyen, vívódás… Mintha magam volnék egy személyben az egész elbukott nép: csak tudnék talpraállni utolszor még, hogy ledöfjem a hitvány hitszegőjét!   Hazám Ha asszony volna: sose látna többet, szívem, a szolga, bár beleszakadna; ha ital volna, lódítnám a falra s nézném a sarkot, ahova kiköpjek; ha ház volna, hát vágnék az ablakba s rúgnám az ajtót sarkig, hogy kitörjek, kijussak, bár a küszöbre zuhanva, a levegőre, végre a szabadba!   A feleségnek Messziről, itt is te tartod a sorsom. Nyugodtan fekszem. Erősebb, szívósabb, egyre nagyobb vagy, minél távolabb vagy. Országnyi két karodban ringatódzom.   Végrendelet I. Ha jársz májusi meleg ég alatt s nem tudni honnan, mert hisz süt a nap, arcodra hull egy tiszta, könnyű csepp, gondolj reám. Rádhagyom könnyemet. Szerettelek és megsirattalak.   Végrendelet II. A szélnek hagyom hangomat. Kiáltson vagy susogjon egy szóval többet el, ha fájdalmadra senki sem felel, fiam, magyar, e rideg pusztaságon. S a tóra hagyom bölcs mosolyodásom.