Rangrejtve, 1944
A földben a hulla sötéten nyúlik |
de az almafa újra fehéren nyílik, |
|
Bementünk az ivóba. „Ni!… öcsém!…” – |
állt föl egy vendég. Morcosan, hogy lássa, |
szegény nevemre úgy néztem mögém, |
akár egy hátrakergetett kutyára. |
|
Mi voltam én? Egy név? Vagy már a tett? |
S csak visszakapnám most az ütleget? |
Hisz csak beszéltem! – Hát szavadba vág, |
majd megfogalmaz most ő, a világ! |
|
Ez a szorongás, ez a baljós |
Fut a vonat és jön a pallós |
|
Igen, beszéltem s álltak a falak |
némán, ezt hittem. S ím visszhangzanak, |
s most szívdobogva én hallgathatok: |
igen, ez voltam! Igen, ez vagyok! |
|
Hazaáruló, nem lelek helyet |
hazámban. Beh kicsi lettél, hazám! |
S beh enyém! Akár hajdan a tanyán |
kapunk sarka, ha kutya kergetett. |
|
Katica néném, hogy babusgatott, |
mihelyt megtudta, hogy bajban vagyok. |
– Mi kell? Mi még? Legkedvérevalóbban |
felkapott volna, mint pólyáskoromban. |
|
Csak a pap – ördög vinné a papot! |
Az unos-untan bekopogtatott. |
– Hamar, a kamra!… Így volt: én e börtön |
mélyén sinylődtem, dión és befőttön. |
|
Megfeleztük Lászlóval a zsilettet |
s bedugtuk a cipőnkbe. Ha „lefognak”, |
lesz egy bosszunk még: megölni – magunkat! |
|
Jó ez a fürdő, hazám, aljnépedben! |
Szenny, szenvedés, mennyi mocsok között |
úszom, mosakszom! Tiszta ettől lettem. |
Hozd, szabadság, napfény-törölköződ! |
|
Kivert a félsz. Mert mégse vagyok oly |
derűs, mint ujjam közt a toll! |
Fütyül rám is. Gondja a messzi kor. |
A jelen?! Légy a megvető mosoly! |
|
S zöld, zöld a fák levele: |
|
Aludtam. Zseblámpa döfött szemembe. |
„Az iratokat! Hova megy maga?!” |
Álmomban kantárt, zablát megeresztve |
villámcsapás közt nyargaltam haza. |
|
Mezétláb léptem ki az úti gazba, |
majd a szekérhez: „Messzi a rév innét?… |
…Kérnek papírt is?…” Megnézett a gazda. |
És búcsúzóul lenyujtott egy dinnyét. |
|
Meddig tart még? Nekem már amíg élek. |
A számkivetés, öcsém, visszahat! |
Megnézem majd, akihez még betérek. |
Vissza sem adom könnyen magamat. |
|
Hegyi pincében élek; asztalom |
a megterített déli Balaton. |
Csillog a só, a villa, az üveg. |
Fény, csönd. Három megyét vendégelek. |
|
Emlékszem, akkor is épp ilyen éj volt. |
Ezüst kacsaként úszott ki a félhold |
fent a mennyboltra s lent a rengő tóra, |
hol ezer fia várta ringatódzva. |
|
Présház, diófa, esti völgy felett. |
Hű arcok, hangok. Egyszerre, dörögve: |
„Gyertek át! Vendég! Ne kérdd! Gyula jött le! |
Hajtják azok a veszett németek!” |
|
Megint veszély! „Egy csendőrszázados |
három vármegyén át téged nyomoz!…” |
Végre elért. Így zihált: Ismerem! |
Keresik! Meneküljön, mesterem! |
|
Veszély, veszély. De ma is képtelen |
vagyok hinni, baj eshet itt velem, |
hol dédapám élt! itt! e megzavart |
jött-ment nyáj itt veszti el a magyart?! |
|
Eltéptem, mit tegnap írtam, |
Elkezdtem, de abbahagytam, |
és megfojtom ezt is, ezt a |
most mozgó vers-magzatot. |
Rugkapálsz még benne, eszme? |
Vers vagy így is? Szóra kelnél? |
|
Fehérváron egy néma vonat áll. |
„Zsidók!…” suttogja egy vigyori száj. |
Csend. S már viszik is azt a vonatot. |
|
Vagy a mienk megy? S én is rab vagyok? |
Szívem megdermedt. Az a pillanat, |
mint kést vágta belém sorsotokat. |
|
|
Meg vagyok én is jelölve. A bélyeg, |
amit viseltek ti melleteken, |
ahányszor látom, forró foltot éget |
a homlokomra: az én szégyenem! |
Mindenkié, csak épp nem a tiétek! |
Az a rongy (vagy az a kitüntetés) |
lekerül egy-kettőre a ruháról. |
Tudom, helyén seb fog maradni és |
csak akkor fáj majd: mélyéig kitárul! |
De lesz gyógyulás és lesz pihenés. |
|
Feldúltak mindent. Már nemcsak a gazdát, |
a fegyvert, fegyvertáramat akarták. |
Semmi! Tiportak könyvben, kéziratban: |
bokán felül golyóban, ekrazitban. |
|
Tapintom szívem, ezt lövi |
– Testvér! – súgom majd, tudva bár, |
|
Égett a város, bűzhödött, |
olvasztotta ki vétkeinket; |
sercegtünk mind a tűz fölött: |
a romlandók, egymásra leltek. |
Az volt a kéj: a szennyben, lángban |
szeretni – nem egymást, hanem |
önmagunkat a pusztulásban! |
|
Lebbent a szél. A hamuban, tele |
dühvel, ki-kinyílt a parázs szeme. |
Krumplit sütöttünk. Fent az esten át |
repülők szálltak, rég nem vadlibák. |
|
De, bujdosva volt legjobb dolgom. |
Hogy élhetnék meg, ez volt gondom |
|
Esztike, ő megismert. Őrnagy férje |
mellett állt, nem szólt, épp csak elpirult. |
Emlékezett kisdiák szerelmére? |
Arcába újabb pírt lökött a mult. |
|
„Maga őrzi ott azt a tehenet?” |
szólt a zord úr a magasból, míg lába |
átlökte könyvemet címoldalára. |
Ment máris. Keats adott feleletet. |
|
Shakespeare ismerte igazán a népet! |
Hogy árad ki s be, hogy éljenez, hogyan |
abcúgol, ahogy – felhő magasan – |
zengnek vagy lógnak szótlan a vezérek. |
|
Gyűlölj! S megmondtad, kit szerethetek. |
Vess ki! És megmutattad házamat. |
Itt tekergek a csillagok alatt; |
örökké élek, ha most elveszek. |
|
Szégyen, vívódás… Mintha magam volnék |
egy személyben az egész elbukott nép: |
csak tudnék talpraállni utolszor még, |
hogy ledöfjem a hitvány hitszegőjét! |
|
Ha asszony volna: sose látna többet, |
szívem, a szolga, bár beleszakadna; |
ha ital volna, lódítnám a falra |
s nézném a sarkot, ahova kiköpjek; |
|
ha ház volna, hát vágnék az ablakba |
s rúgnám az ajtót sarkig, hogy kitörjek, |
kijussak, bár a küszöbre zuhanva, |
a levegőre, végre a szabadba! |
|
|
Messziről, itt is te tartod a sorsom. |
Nyugodtan fekszem. Erősebb, szívósabb, |
egyre nagyobb vagy, minél távolabb vagy. |
Országnyi két karodban ringatódzom. |
|
Ha jársz májusi meleg ég alatt |
s nem tudni honnan, mert hisz süt a nap, |
arcodra hull egy tiszta, könnyű csepp, |
gondolj reám. Rádhagyom könnyemet. |
Szerettelek és megsirattalak. |
|
A szélnek hagyom hangomat. Kiáltson |
vagy susogjon egy szóval többet el, |
ha fájdalmadra senki sem felel, |
fiam, magyar, e rideg pusztaságon. |
S a tóra hagyom bölcs mosolyodásom. |
|
|
A bajnok búcsúja
Bomba és akna. Mint begörbített |
ág recseg a front egyre közelebb. |
Harsog a parancs: veszélyben a hon! |
Futtomban benéztem egy ablakon. |
Ki mer járni most kivilágított |
házban? És megláttam a bajnokot, |
s még vissza is néztem, jól látom-é, |
ahogy iszkoltam a dörej felé. |
Az asztalon négy ezüst váza volt, |
a harc fia nyugodtan csomagolt. |
Hátán a puska helyén is edény. |
Így lépett ki a villa küszöbén, |
megállt, legyintett s most ő is loholt, |
de nem arra, ahonnan az ágyú szólt. |
|
Csorda
legelő esztendők csapatja! |
|
S csillagok, csillagok, sugaras |
S világür, hol szabadon az a |
|
|
A Kaposnál
Nézz rájuk: ez a szemedet |
egy törzsök ez; próbálhatod, |
|
közül egy: egy vagy közülük, |
repülsz az időn át velük: |
|
Ők megtagadhatnak s meg is |
tagadnak, hogyha úgy kivánja |
gyávaságuk vagy butaságuk. |
|
azt mondja: életre-halálra |
egy vagy velük, szaladj utánuk. |
|
|
Szőllőhegyen
Este, mikor a puhaizű lágy bor |
a táj arcára enyhülést varázsol, |
megszelidíti a domb vonalát, |
kibontja egy tűnt éden mosolyát |
s a kerek holddal, mintha a völgy-mélyből |
halott anyánk nagy szívét emelné föl |
s amilyen keserű volt az elébb, |
már olyan édes az emberiség, |
ameddig elérzek a völgy-lapályon, |
ülve e régi, tiszta Araráton – |
Keres az ország, morcos mostohám, |
de mi baj érhet engem Ozorán? |
és Fürgeden és Gyánton, a pusztákon? |
mely óceánom volt, szigetvilágom. |
„No egy pohárral még, édes öcsém…” |
S a falu ott lent egy csapat tehén, |
egy csorda-béke, ahogy sornyi háza |
belefekszik az éj istállójába. |
|
Légiriadó
Kereng a halál fent, a vércse. |
Kinek lehet még menekvése? |
Bégetnek, rínak, port kavarnak |
körötted a megriadt falvak. |
|
Szabadbattyán egy hangyaházba. |
|
Összebúnának, szétfutnának, |
nincs, ahol megnyugodhatnának. |
Juhász vagy, most tereld a nyájad, |
|
|
Repülő
futva a földön és az égen: |
Jézus jelképe száll sötéten! |
A ragyogó reggel kék csendjét |
harsogás tépi hirtelen szét: |
|
E. A. halálára
Nem ember, hanem csak az emberek: |
az aljasság fagy-szele ölte meg, |
kik megtagadták, bomlott magyarok |
s bomló zsidók, kiket megtagadott. |
|
Mert megtagadott mindenkit, csak őt |
magát nem, akit most büszkén megölt. |
Elvitte lényét tisztán, kényesen, |
nem hagyott munkát hóhérára sem. |
|
S mi játszunk tovább. Íme, hogy szakad |
a fésűs zápor: fésültesd hajad, |
törülközz a nap keszkenőibe, |
vár téged is a föld korgó bele. |
|
Legyen erőd, hogy az örök mocsár |
förtelmeibe tisztálkodva szállj, |
fényesen frissen, égre a fejed – |
A többi gondja úgysem a tied. |
|
Ezt gondolom s ezt: ennyi csak, amit |
halála árán a férfi tanít? |
Élet, halál nem okulásra van. |
Siratni tán – bár az is hasztalan! |
|
|
Rendet
Rendet, rendet, rendet végre, |
ki a szennyet a szemétre, |
|
Hol a rend, hol egyre lába |
kél annak, mi nekünk járna? |
Itt kell mindent helyretenni! |
|
Mit tír-túr az ügyeinkben, |
told a tőkést félre innen! |
Húst a tálba, kézbe fegyvert, |
földjére a szegényembert! |
|
rakjunk újat, meglakhatót, |
egy egész nemzetnek valót! |
|
Rongyos ez a ruha rajtunk, |
ideje, hogy újat kapjunk, |
szabjunk jobbat, varrjunk másat, |
csináljunk egy szövőgyárat! |
|
Acélgyárat, kenyérgyárat, |
mi lesz itt, ha kedve támad |
a parasztnak, a munkásnak! |
|
Sötét sarok, Magyarország, |
árva nemzet, elárvult nép. |
|
tele romlott gondolattal, |
huzatot rá – tégy egy próbát, |
|
|
Iharos
Micsoda békét és nyugalmat |
és csöndet lehelt az az öt |
hol a bujdosók elrohantak. |
|
s fülelve távol csatazajt |
mögöttünk, előttünk, fölöttünk. |
|
Tört, hullt, folyt minden, nép meg ország |
biztosan csak az lebegett, |
az a kis nyugalom-sziget, |
feszítve öt ihar-vitorlát. |
|
Sodródtunk pusztulni az árral, |
ebével, hangos kakasával. |
|
|
Magyar a csapások alatt
Veri a sors a magyart, dühösen |
Egyet nem üt le testéről sosem, |
|
A családom…1
A családom nem apámé, anyámé |
s az sem, mit hozzám lányom vére köt. |
Jó melegség volt a hús-vér karámé – |
Ma az hevít, ha rajta áttörök. |
|
Közelgő elmúlás, ha ellenedbe |
erőt lelni őseim keresem, |
biztatva Arany néz vissza szemembe, |
hogy az én törzsem sem érdemtelen. |
|
Hogy van remény az eredetben… S Tolsztoj |
s Petőfi bólint rokon-ismerősül. |
S szívem egy percre menekül a rossztól. |
|
S nem törődve, hogy számba ki vesz itten: |
paraszt rokon, ki kérkedve erősül, |
győzöm, hogy csupán embernek születtem! |
|
|
Egy csillag
szeptember harmadik hetében, |
ezerkilencszáznegyvennégyben |
leszaladt egy csillag az égről; |
mint két zápor-ömlés között |
egy kis cseléd a sáros utcán, |
mint két lyukja közt a kiégett |
mezőn az ürge, úgy merült fel, |
úgy villant s bujt a semmibe; |
mint a halál s halál között |
az egy percet élt csecsemő; |
mint a remény a csüggedt szívben. |
|
A felboríttatásra rendelt |
trónok már félig felborultak: |
felismerés-sújtotta férfi; |
a gyávák öntötték magukból |
bűzhödő görény-hősiségük; |
fogalmak, addig ködben élők, |
testet öltöttek; mint a rozmár |
úszott és szörcsögött a vérszomj; |
városok fölött, mint a templom |
oly látható lett a hazugság; |
szállt milliók felé a holnap: |
|
ez volt köröttem és agyamban, |
ahogy az erkély-vasra dőlve |
néztem a fényszórók s világló |
golyók közt a résnyi sötétben |
azt a riadt kis csillagot, |
ahogy iszkolt és végetért, |
szinte dörrenve, mintha ágyú |
találta s vágta volna szét. |
|
Emlékek, emlékek, tündöklőn |
hulló morzsák egy isteni, |
egy fényes öröklétbe fölszállt |
asztalról, melynél gondtalan |
mi ültünk egykor – az a röpke |
csillag Orosz Anna legelső |
mosolya volt s a húszas évek |
és Boriska s Muca szemfénye, |
kirakatba tett első könyvem |
tündöklő öntvényeként szállott |
az a csillag fönt, az a fény, |
messzehagyva a valóságot, |
amelyből egykor kiszakadt |
alatt úgy szalad egy más létbe, |
megvillantva az ifjúságot |
a borzalmak korának, mint vak |
egy idegen otthon világát, |
melyben a boldogság lakik, |
annál meghittebben, minél |
vadabban ömlik kint a zápor; |
mint halál és halál között |
csak emlék-sorsra felmerült |
csecsemő; mint remény a szívben, |
mely annál fájóbb lesz, minél szebb. |
|
|
Ez az a kocsma…
Ez az a kocsma, hol Petőfi legelőször |
föllépett, itt hevült, itt játszott, itt szavalt – |
Eső- és csizmaszag terjeng. Három aszalt |
szöllőfürt roncsa csüng egy mennyezeti szögről. |
|
Magányos utasként – mintha letünt időkből |
vert volna be a szél s eső, mely bezavart – |
költőt idézgetek, eszmét és hősi dalt, magyart! |
és szutykos poharam honomért hörpölöm föl. |
|
Ősz van. Mint kalapom, lábbelim esőlével: |
szívem bajjal, nyüggel szortyog, ahogy lép, lépdel. |
Így nézem, kinek van vidulni kedve ma. |
|
Nádon-éren búni illenék had-üzötten, |
vagy lógni már a fán s nem itt, e langy büdösben |
hallgatni, mit gajdol hat bajor katona. |
|
|
Magyarok, 1944
Fel-alá, mint a halódóban |
a rángó görcs, úgy futkosunk, |
e rángatódzó véres honban. |
|
Fájunk – de még neki-e vajjon? – |
Csak nekünk fáj még, ami fáj! |
úgy élünk rajta már, akár |
a növő köröm a holt ujjon. |
|
Mi együtt voltunk: az egész |
széttört; a sok cserépnyi rész |
csillantja magát mind egésznek. |
|
Mert egy nincs (s lesz-e valaha? |
millió pondrójú enyészet!) |
|
|
(Két hét mulva, a hajszoltságban elvesztve és |
elfeledve a fent egyszer már megírtakat:) |
|
Amitől féltünk, itt van az idő: |
Komoran kérdi a vén, mire nő |
|
Mert élni élhetsz, orvként rejteken, |
Úgy élni, nőni, mint holttetemen |
|
Itt a magyar, a véres áldozat, |
Seb és vér? Nem volt (hagyd a szavakat!) |
|
Csak bűze, gennye, szennye – az folyott, |
folyam dühével, mert sírt sem nyitott |
|
Hogy mégis él, hogy hangja, jajja van, |
Futkosunk, nyögünk, élünk csakugyan |
|
Tudjunk legalább – van rá mód, ha ok – |
ne köpjék ki az embermilliók |
|
az árokba, hol nemzet hánytorog – |
Bújj, lapulj, halj meg az erdők konok |
|
|
|
Vigasz
(mely régtől nem volt már vita, |
csak két szív külön igaza |
szomjún, hogy egymásra találjon.) |
|
De vége ennek is. A tények |
veszik át tőlünk is a szót, |
megvetve szerzőt és sugót, |
mint tapstól berugott szinészek. |
|
Minden tett gazdátlan? Az eszme |
vallja halálig csak urát? |
Itt van a csupa tett-világ! |
S a gazdák furcsán néznek össze. |
|
Csak szó volt és irodalom volt, |
mit létre keltettünk mi itt? |
Az eszme vért kér mindegyik? |
Hadd töltök én neked meleg bort! |
|
Nincs haza már. Mit te álmodtál, |
elsűlyedt. Mit én keresek, |
csak ködlik még a víz felett. |
Így járunk, hajótlan hajóspár. |
|
Tegnap te rejtettél, ma együtt |
rejtezünk, holnap, úgy lehet, |
hogy párbajunk befejezhessük. |
|
Nem is egymással. Kiki azzal, |
mit a másiknak hitt. E harc |
fedte fel nékem, mit takarsz |
s ez minden sebért megvigasztal. |
|
|
Rajz, eltépésre
A völgyből – gyöngy a vízből – |
|
négy napja hegyen-völgyön |
|
állnak vigyázzba szinte – |
|
|
Nyáj
füstöl a fa, csak úgy lángol |
|
piros levél, piros pörnye |
|
Leég a fa, már csak a váz, |
olyan, mint egy leégett ház, |
mindmegannyi csupasz ága. |
|
Lobog a láng, szalad tovább, |
Üszök minden, rom és korom |
|
olyan most az országútja. |
Illett rá, de rája illett |
mind, akinek futni kellett. |
|
várja szemközt a háborút, |
a nyáj után, mely ellábolt, |
magát a rettentő pásztort. |
|
|
Napló
Nem akaródzik meghalnom. Lenézem, |
megvetem, aki most vesztemre készül. |
Nem márvány-dac: holt arcomon is szégyen |
égne, ha meghalnék ezek kezétül. |
|
Hullnék halálba bármilyen vitézül, |
külön sebként a kezük szennye fájna. |
Nem hősi sor: vén asszonyoknak átka |
telne be rajtam. Nem az értelem |
gyarapodna, hanem a förtelem. |
Nem tűzláng nyelne el, hanem kloáka! |
|
|
Nyugat felé
gyerek, kutya, szekér, csikó, |
|
elfogy, ahogy Tisza, Duna |
|
A Vég, mellyen túlról haza |
|
Elfogy az ország: veletek |
|
Nem lesz magyar a föld, amely |
|
Egy ország ráng mögöttetek |
egy ország megnyitott ere |
|
Meddig? S miért? S kiért? Kiért? |
|
|
A sors elé
Ha hullám is, mi ott jön, |
S ha elsöpör is – szemközt |
|
Szólhat egy szót, utolsót |
|
s egy jajt, hogy mást akart bár, |
|
nem visz egyebet el, csak |
|
És – nagy világ! – megindul, |
|
|
Napló
A kétszínű gaz is, a maga módján, |
áldoz a jognak; tiszteli a jót |
azzal, hogy letagadja a valót |
s szörnytetteire azt mondja, koholmány. |
|
Nem úgy e hős, tős ős-lovagi kormány! |
Ez nem takarja, ez le nem tagadja, |
ma azt ragasztatta ki a falakra, |
hogy a katonaszökevény helyett |
lelöveti az asszonyt, gyermeket – |
Vessz magyarán, föld maradék magyarja! |
|
|
Lesz még rosszabbul is
Minden kesergés és panasz |
után, amely próbálja ajkam, |
fölcseng a szív mélyéből halkan, |
|
Hogy a baj, amelyről szavam |
lehet, amelyre segítséget, |
amelytől menedéket kérek, |
|
Hogy baj csak egy van s ős-közön |
minden más csak követség tőle |
s iszkoljak sírva bár előle, |
még sírni, futni is öröm! |
|
A halál ez az ős, nagy ok? |
Az csak! Csak az! – mondom. De érzem, |
hogy ott is, a halál percében |
majd nagyobb bajra gondolok. |
|
Kín-látott ősök öröksége! |
|
|
Jó anya
én leszek már csak a magyar. |
|
A mindig bitang legkisebb, |
én leszek a legkedvesebb. |
|
|
Fűrészelek
Hull a fűrészpor, szőke púpja nő, |
fűrészelek és telik az idő. |
Szitál a hó, az első az idén, |
nem marad meg, csak az ágak hegyén. |
Szitál a hó, a rögtön eltünő, |
mintha ő hullana, maga az idő. |
Játszin a fürge pelyhek közt szalad, |
kereng a tenger fürge pillanat, |
lekereng mind és vissza egy se jő |
s csak azt tudom, hogy telik az idő, |
mint Cézár alatt volt teljesülő, |
mint mikor lányra vártam s végre ő |
öröklét mélyéről lépett elő |
s egy álló percre ő lett a jövő, |
és átöleltem, hálás szerető, |
s lágy karja közt is tellett az idő. |
Vitt a vonat, jött új torony s mező, |
néztem s közben is tellett az idő, |
bíróra vártam, büszke bűnöző |
s a cellában is tellett az idő |
s gondoltam, hol az a verem, melyik, |
hol a gödör, mely vele megtelik, |
hogy ráírhatnám, mint a temető |
fejfájára, itt nyugszik az idő, |
de nem nyugszik, de mulik monoton |
azonközben is, hogy ezt leírom |
s finom ködként, szemmel nem láthatón |
lebeg a rétnyi fűszál-sorokon. |
Krákog a fűrész, torkot köszörül, |
lebeg a hó a kis fészer körül. |
Vert a szívem, amíg a prüszkölő |
lovak szaladtak s tellett az idő. |
Présházban ültem, sáros hegytető |
csendjében, minden zajra fülelő, |
hogy ki lépdel ott s mit hoz a jövő, |
mily szörnyű új hírt, s tellett az idő, |
mint az audun-i bánya éjjelén, |
mint a műtétek téli reggelén |
és nem nőtt hegycsúccsá talpam alá, |
ahogy egykor a gyermek gondolá. |
Megy a fűrész és mintha őt magát, |
az időt ölném, hullik a hasáb, |
hull öt-hat percenként, megannyi fő |
s azonközben is telik az idő |
és eltünik s én nézhetem, ahogy |
az otthagyott utas a fogatot, |
és eltünik, bár nincs előtte út |
és nyoma sincs, csak ez a pici púp. |
|
K. A. halálakor1
A hang megromlik a fülben, |
Oly mindegy, hogy megmenekültem. |
|
Azt mondjátok, megmenekültem, |
Épp csak a lét lett semmi körültem, |
|
Csak a hang romlott meg a fülben |
csak az nincs, minek éltem, örültem, |
|
|
Esti ágyúzás
hálója máris föl-, kiszáll. |
|
fogtál ki közülük, halász halál? |
|
– Egy háztetőt, egy oszlopot, két futó őrszemet! |
|
|
Itt folyt a harc…
„…Itt folyt a harc. Ezen a kerítésen |
kelt át kínlódva tíz lovas, gyalog |
s már előttem is hős-fényben ragyog |
a tegnapi nap, ahogy felidézem. |
|
Igy munkál a hitvány idő. Serényen |
aranyoz vért, sárt, széttépett tagot |
s lám nekem is, ki szemtanú vagyok, |
ilyet zagyvál: dicsőség, férfi-érdem. |
|
Szajha. Mielőtt engem megkerít, |
hadd szakítom meg fecsegéseit. |
Igen, itt másztak. Itt csaptak az ágyúk |
|
rájuk, itt vártak a palánk alatt, |
a parancsnokuk holtan itt maradt |
egy vizeletben, mikor megtaláltuk.” |
|
|
Napló
Döng a fagyott föld, mintha odva volna, |
mintha csak rejtegetne valamit. |
Mit rejtsz öreg föld? Csak ami a dolga: |
fák gyökereit, vetés magvait. |
|
Csak azt, mi az én mélyemben a hit, |
hogy bátran várjak jövendő napokra. |
Nem csak a holtak haszontalan gondja, |
az élet ügye is mélyen lakik! |
Gondolj, szívem a győztes tavaszokra, |
még teneked is meghajnalodik! |
|
|
Énekes
Csattog a réz, kürt recseg, görögtüz ég, |
öt égő szöllőfürtöt lenget az ég. |
|
És újabb csattanás és a szín felett |
ti vagytok az opera, gépfegyverek |
|
és repülők és ágyúk, míg a falak |
alatt két férfi és egy nő átszalad |
|
s egy katona s ez meg is áll: jobb felül |
egy fal színfal-könnyedén elébe dűl. |
|
Int a katona, szól is, nem hallani. |
Durrubum-ding! – szólnak a vég dobjai. |
|
És: sirrri-i-bang! –zeng a zene-düh, míg |
a háttér két kupolája eltünik. |
|
És bengáli tűz újra. S a katona! |
És: ta-ta-ta-ta- -ti-dung! és új harsona. |
|
Mit mondott volna, égre lökve kezét? |
Már elmerült. Hova tünt? Minden sötét. |
|
Csak a vas csattog, csak a dob, dob dobol. |
Zengd hiába-dalod, ha rajtad a sor. |
|
|
Hat friss halál…
Hat friss halál, reggel korán |
hat golyó szállt át a szobán. |
mint eb a vadmadár nyomát. |
Miért jártak itt? S miért épp itt? |
Betörték – nézd! – az üveget |
s a szekrényt is – a mindenségit! – |
beh széles kedvük lehetett. |
megrögzött, rossz-csont korhelyek – |
ott mentek ki az ágy felett |
vad hejje-hujjával rikongón, |
hogy nem találtak engemet, |
hogy nem találtak senkit otthon! |
|
Félálomban
Szivemben ott él még minden, ami ép, |
nyüzsgő piac, hű kézfogás és selymes messze rét |
|
s érintetlen falad, Buda. |
|
Egyenest járok, gránát tőlem semmit sem visz el |
az vagyok, akire emlékezel, |
|
nem foghat kézbe a halál. |
|
Micsoda hajók, sorsok, népek álma és dühe |
tenger köröttem, úgy hullámzott az üde |
|
Amit tudok, beh többet ér, mint én magam, |
a multat hozom könnyen hangtalan |
|
Im anyád hangja, egy esti erkély, egy mosoly, |
s vígy engem is, ha távozol |
|
|
Harc-szünet
Mért nem dörög? Ne hallanám |
és – szinte csöppre csöpp – |
|
Dörögj, dörrenj, te ágyú, |
töltsd belém bár halállal, |
töltsd belém, bár halállal, |
|
|
Buda, 1945. január
Hajlongva jönnek hegyi házamig |
van ki letérdel, négykézláb kuszik |
Lent ködlő, ősz tengerré válva fől |
mögülem bomba és akna fütyöl: |
a Hármas-hegy húsz ágyuja kiált. |
|
Front közt vagyunk. Lépek föl és alá |
Bizton vagyok. Körültem a halál |
Bujdostam s íme várrá vált a házam, |
Kopók, gondolom, most gyertek utánam, |
mióta golyó kopog kapumon. |
|
Mióta vendég csak olyan jöhet, |
amely bevágta tegnap a gyerek- |
Bevágta! – ülök a kihalt hegyen, |
vas-zümmögés méhésze, csöndesen, |
az elrettentő remeteség korát. |
|
Fogoly vagyok – de soha szabadabb |
Meghalhatok – de nem volt soha rab |
Hetes borostám félig bár fehér: |
nagy nászt naponta, mátkám a veszély: |
soha ilyen pezsdítő szeretőt! |
|
Neki köszönöm a fő férfi jót, |
hogy – szállnak bár gyilkos jelek, golyók, |
hogy bennem itt – ha mindent vesztenék – |
hogy – döngj, világ! – új sorsot ád az ég, |
minden reggelre bátrabb életet! |
|
Hajlongva jő a katona felém, |
hol megbocsátón, hol ilyen kemény |
Jöjj, tanulj tőlem harcot, nyomorult, |
halált úgy, hogy nincs se jövő, se mult, |
hogy szélbe szórsz minden vigaszt s reményt |
|
s mégis tudod, nem tetted semmiért! |
|
|
Napló
Patyolatfehér volt az orosházi |
zsellérek első egylet-lobogója. |
Fehér galambként örömhírért száll ki |
a tömeg élén május-virradóra, |
így repdesett egy szép találkozóra. – |
Dörrent a sortűz. Lebukott a porba |
s a vérbe, amely ömlött bőven érte. |
Lebukott és esztendőfordulóra |
– a békés galamb helyett harci vércse – |
bíborvörösen röppent föl az égre! |
|
|
Nem volt elég1
A házad itt állt – szerte szállt! |
Ezt látod, érted. Azt nem érted, |
hogy hazád éppen így ért véget – |
A csoda, hogy addig is állt! |
|
Mert nem volt hazának elég, |
hogy emésztésed vacsorára |
e dombok aszuját kívánta, |
|
És nem volt hazának elég, |
hogy elmosolyodtál és oldalt |
oda is néztél, ha megszólalt |
|
És nem volt hazának elég, |
hogy este letéve a könyvet |
elnyeltél Bottyánért egy könnyet: |
az volt a férfi, a derék…! |
|
És nem volt hazának elég, |
hogy kitekintve vonatodból |
elgondoltad az aratókról: |
|
a három szín, ha rád se hagyták, |
hogy egykor jelkép volt: szabadság, |
|
És nem volt hazának elég, |
hő szeszként azt a néhány verset, |
|
s a dünnyögés, míg poharadból |
a holdvilágban a vörösbor |
tigris-szeme villant feléd |
|
és lengetted ujjad hegyét |
az ég felé, mint ezred óta |
minden magyar, ha szól a nóta |
és Gracza György s a Feszty-kép |
|
és ha, élvezve a veszélyt |
és azt a kéjt, hogy megjósoltad, |
hallgattál titkos leadókat |
|
s a négyes gémeskút nagy árnya |
s az első király koronája |
|
s ha úgy mondtad is: feleség, |
e szép szóval s ha, bár bíráltad, |
s a falon a festett cserép. |
|
nem volt elég, hogy el ne essen, |
tudd meg, az volt a csoda itten, |
hogy össze nem dőlt már elébb! |
|
Mert attól nem lett a tiéd, |
hogy hizelegve és hazudva |
ráragasztottad egy hegycsúcsra |
egy király, egy vezér nevét. |
|
Nem volt elég, nem volt elég |
sem a hűség, sem a szívósság, |
mitől egybeáll egy-egy ország |
s nemzet is lesz a nemzedék. |
|
S a bátorság sem volt elég. |
Külön-külön bár odahagyta |
sorsát a sok hős áldozatra, |
az sem volt elég menedék. |
|
Mert sem erő, sem bölcseség |
nem lehet elég, hogy megójja |
nem lelheti meg a helyét. |
|
|
Iszonyat
egy nép fején, nép („népség!”) |
|
Láttam, mint más az álmát, |
|
próbált az isten vagy sors |
|
Anyja volt: ez az ország, |
|
csak attól vert, hogy ez, |
|
hogy a rom is hogy illik, |
|
|
Óvópincében
Fekszem a szalmazsákon, még hajnal előtt is álmatlanul s hirtelen annak az apának
elégtételével, akinek gyermekei már önállóan szorgoskodnak a világban, annak a csöndes
belenyugvásával tűröm az érzést, hogy előbb a bal, aztán kisvártatva a jobb karom hogy indul egy kis
kirándulásra, máris hogy tevékenykedik. A bal kar a Keleti pályaudvar mögötti pályatesteken (melyek
ottlétét egészségi okokból mindíg helytelenítettem) illedelmesen összemarkolja a vasúti sínpárokat és
óvatosan, a váltóknál olyanformán szaggatva őket, mint a tökindát, Ujpest irányába húzza. A jobbnak
vér kell. Ebben a pillanatban csapott iszonyú erővel egy arcba, egy ismeretlenbe. Sose tettem ilyet, de
milyen ismerős még az a mozdulat is, ahogy a nyúlós nedvet lerázza magáról. Ismét üt, ezúttal –
ugyancsak az ismerős érzésről tudom – pontosan az állkapocsba. S ki fogja meg azt a nyulat a
kukoricásaival már sárguló egresi határban? Mint sas röppen nyomába a jobb kar, hiába, ez a
rakoncátlanabb. |
Fáklya
Fáklya, mint mindíg, lángra- |
|
S szemét takarva ott állt |
báránnyal farkast próbált |
|
akartam! – s szállt a pernye |
és dölt torony s kereszt. |
|
S Buda csak lángolt, égett, |
Nem büntetett, nem kérkedett, |
|
|
Golyózáporban
Kopp-katt a kemény fejen. |
|
s nem mondhatom, nem igaz. |
|
|
Élni fogsz, élni
Barátaim, szenvedtem én is |
Emelem két kín között mégis |
Ég a gyúlékony bőr, de bár ég, |
|
Hogy fájva se csak égő, fájó |
hogy előre láthassak és túl |
hogy távolba lássak úgy, hogy |
|
Szót tőlem az Idő vár, én nem |
Nem így vártam az oly régen várt |
De eljött, de itt van és így is |
|
Számon még mosolygás ha mozdul, |
de – rozsdásan is belül jó gép – |
De föl- és fölemelem újra |
nézzünk farkas-szemet hát, |
|
Fejedről véred bár karomként |
így állj meg, így kémlelj körébed |
Láss túl azon, mi csak van és láss |
|
Ki által éltél vérben-éhben |
ez a kín-próba mi tenéked? |
(Nyitja éj-kemencéjét s nyújtja |
|
|
Napló
Én odaállok, látod, hol a harc foly, |
mert nem győzhetem itt belül, magamban |
a harcot, hogy elmaradjak a hadtól, |
melynek zászlaját vittem én is hajdan |
s amely csattog mostan csatazajban. |
Népem kiált. Tán úgy fordul, túlélem |
– kezemet ezért se fürösztve vérben – |
az ütközetet, mely ott kavarog, |
de (tudva itt benn, ki az ellenségem) |
elpusztulok, ha távol maradok. |
|
|
Megy az eke
mintha egy nagy könyv íródnék |
|
Megy az eke, telik a könyv |
Én tudom csak, mit jelent ez |
|
Megy az eke, megy a magyar |
lankadatlan, mintha puszta |
Fogy az ugar, nő a szántás |
Magyarország, így írják a |
|
Ki az a kéz, ki az a nagy |
De meg sem áll, de csak int, hogy |
|
|
Áll a világ
Tavasz, nyárelő – a természet kezdi |
a felépítést a romlás után. |
Fut a vadkomló a ház oldalán |
s a gránát-tépte sebet behegeszti. |
Zápor, napsütés. S megint egy darab |
mosórongy-felhő és újra a nap |
aranyseprűje! S megint egy csapat |
madár s bogár. Az ég alatt |
mindenütt frissen takarítanak. |
|
Nézd, a gazember föld be gyorsan ránt a |
sírokra leplet, virággal csinost |
(mint a télen az utcai hullákra |
s nézd a búzát, a rengőt, |
tegnap talpuknál nyalta még a meglőtt |
tankokat s holnap – úgy nő és kering – |
az emlékezet tengerfenekére. |
|
Száll a pitypang hava s e havon át |
sose-volt ajkak könnyű mosolyát |
skiccelik a fecskék, a lepkék, |
ötvenszobás hangos hoteljét! |
|
Ziháló, kegyetlen sietség, |
micsoda hajszolásra végzett, |
Vártalak s megdöbbenve nézek |
tavasz, új tavasz, e durva |
erőszakodra, utó-háborúdra. |
|
Egy percet se a könnyre, gyászra, |
„Nem!” S: „nem” – kiáltja |
– előbb fejével s máris derekáig – |
„Nem!” és „nem!” kiáltja utána |
kézzel kilöki magát a földszintre, |
|
a halál – tanultuk a télen. |
Még könyörtelenebb az élet, |
tanulom most a verőfényben |
hogy annyi gyász után is van |
hogy sarjad bennem is a hit. |
|
ahogy a napfény zuhogásba |
a pucér vadzab a sáncra kiáll, |
nyújtja a szőllő tolvaj kaccsait |
s forgatva fürgén könnyű kelyheit |
iszik rogyásig a harangvirág |
mint száz év mulva, mint tízezer éve! |
|
|
Zsivaj
Hogy zúg megint, hogy „nemzet!” és „magyar!” |
és mennyire megint csupán – zsivaj, |
árverések hang-dühével tele, |
mennyire csak a nagy száj ereje |
s a még nagyobbé! mely épp így – kiáltva – |
árulja el, hogy szóra egyre gyáva. |
Milyen kavargás, milyen zengzet-orkán |
az ország parázspirította rostján |
és tűzpróbáján! Játék? Ráadás még, |
míg dől a ház és szerte a határ ég? |
Mikor lesz vége? Hogy végre a száj |
kimondhassa, mit kimondani fáj, |
fáj tudni is, de mely az ajkakon |
az, ami kapuink előtt a rom – |
|
Ha majd én mondom ezt a szót: magyar, |
elébe ezt tedd szótlanul magadban: |
kard-vágta homlok, vér-áztatta haj, |
földresúlyosult pillantás, lakatlan |
tanyaházon át söprő zivatar |
és béna kar és repülő avar |
módjára forgó eszme-zűrzavar |
a dúlt agyban, mely csak halált sugall |
és néma jaj – de hozzá mégis ezt még: |
derengő táj, hajnali, régi emlék, |
amire a sebesült feltekint |
|
|
Hidak
Lesz kor, hogy talpraállnak, |
s te – akkor ez lesz álmod – |
|
mert mi a rend, ha mindig |
|
De ők csak állnak, állnak |
|
|
Budáról nézve
amelyekben nem csillan ablak. |
Kivert szemmel áll a Dunánál, |
Pest városa vakon pillantgat. |
|
Csak áll és áll és konokan |
csak vár és vár és szinte lépne, |
feléd, jövendő? vagy – egy lépés – |
|
az üres égre s szinte koldul. |
Mit hajítsak, ha semmim sincsen, |
|
a nádast és a pusztaságot, |
hogy hangozzék szavam hiába. |
Add a kezedet, megbocsátok. |
|
mostohánk, akiért pirultunk: |
vár még egy ország, magyar ország. |
|
|
Buda, 1945. május
Jól esik itt a rom között |
ülnöm mégis, az otthonomban. |
Nap süt, odaát tál csönög, |
mert csak a ház fele van romban. |
De én ezt választom, a félig |
nyilt falú-tetejű szobát. |
A kerti hármas sír se rémít, |
én ástam nektek, katonák. |
|
Összedobált székek és képek, |
földre hányt könyvek, bútorok – |
egy hű asztalról, így írok. |
Ládán ülve itt írok és itt |
s kislányomét az udvaron. |
|
Elképzelem (s ez a valóság) |
egy ország rom-csúcsán ülök. |
De enged már a szomorúság – |
Bár a jajok, bajok, dühök |
fölcsapnak rám, fröcskölve-zúgva – |
Ülök a tenger mult felett |
s szeretnék énekelni újra, |
mint a madarak s gyerekek! |
|
|
Mélység és magasság
Süllyedek, ránt a szomorúság, |
mi magyar bánat s fájdalom, |
most rajtam próbálja a súlyát. |
|
Merülök, de még láthatom: |
mint a mérleg-rúd másik vége |
mint kél vak pusztaságokon, |
|
mint emelődik fel a fénybe |
dúltan, véresen is a nép, |
|
Vigyem le én minden bünét |
a mélybe szégyenét, kudarcát, |
|
és megváltás ez a magasság. |
|
|
Napló
Csak súlyom visz. Csak az, mi eddig voltam. |
Elég ez is! Igy lettem én golyó |
és patron, amely mögötte elrobban, |
így lettem békén is hadakozó, |
szemernyi rosszal is tengernyi jó, |
gyönge kezdettel győztes a halálig! |
Amit gyűjtöttem elmélkedve váltig, |
az lett szívemben kemény lendület, |
a tehetetlenség ereje rándít |
és ejt, ha ejtek, helyettem sebet. |
|
|
Ostor
s végén csattanva engem ér |
az az ostor: akinek szántam, |
|
Él, éled, mint a sebesült, ha |
riasztja – vissza még a harcba! |
|
Valamikor vérig gyaláztam |
s pírban most az én arcom ég. |
Süss, szégyen, égj; e félhalálban |
|
Csattogj csak ostorom, ütésem, |
ha élni, ha pusztulni kell. |
És legyen az a büntetésem, |
|
|
Ez a négy év
ez csinált csak vágtatást. |
|
s szánkázta a tengely-alj |
|
most mívelt csak vágtatást, |
|
|
Magyar és magyar
Magyar és magyar és magyar |
magyar, magyar akarok lenni, |
leverten, megverten: magyar, |
míg leköpheti minden senki. |
|
Szép volt, beh szép volt – álltam ott – |
minden nép fölött a magaslat. |
s én vele zuhanok magyarnak. |
|
Vezessétek majd vissza őt |
a helyére, hogy – odahagyjam |
még messzebbre, mint azelőtt – |
érhessek csúcsra önmagamban! |
|
|
Cserepező
hogy bent, egy hang lett, |
|
|
Öt rövid vers
Meddig gyönyörű a gyöngy, a szálló |
föl a pohár borból, óceánból? |
szét nem oszlik levegővé ujra. |
|
Mi volt az én életem? Csak ennyi: |
vak nyomorból napvilágra menni. |
Forogtam, fénylettem én is, míg hagyták – |
Meddig emelsz, levegőm, szabadság? |
|
|
2. Deviza, vagyis magyarul: jelmondat
Hogyha fény ér, a sugarát nyomban |
elhajlítsam, továbbsugározzam |
(mint zsebtükrömmel gyerekkoromban) |
oldalvást a nyomorba, homályba – |
világot a megvakult világba! |
|
Nekem meghagyta a sors, mint egy |
rossz gombot az életemet. |
Feldobom, elkapom, legyintek. |
|
Járt a jó ebéd vigasza tagomban |
s a kávéillat a meleg szalonban, |
ettünk, vendégeskedtünk – hidegen, |
az aranybetűk csöndjébe szabottan, |
éhesen csak te vagy itt is jelen, |
könyved hátán, a polcon, díszhelyen. |
|
Legjobban én a szenvedés ügyetlen |
szavát hallottam egy életen át; |
ez kiáltotta túl az én fülemben |
fegyverek zaját, piac zsivaját. |
Hallom ma már a győzelem szavát, |
dalát is – de nekem legyen jogom, |
ki hangot mindíg hangtalannak adtam, |
a néma kínt ma is kimondanom. |
|
|
Ady és Móricz…
Ady és Móricz, Babits, Kosztolányi |
s ti többiek, ti hamar elindultak, |
jó volna ma is mögöttetek állni, |
beh jó volna megmaradnunk fiúknak. |
|
Próbája nem volt ilyen még e népnek |
s terhe azoknak, kiktől a szót várja – |
Mily gyerek-pokol jutott csak ki néktek |
és milyen nehéz minekünk a várta! |
|
Beh korán vágja itt a sors a sarjat |
s a jó szálfákat le beh korán dönti |
engedve szabad utat a viharnak – |
|
Kegyelem nekik, kik törten elesnek |
s irgalom, akik merészelnek nőni |
a nyomotokban föl a vak egeknek! |
|
|
Adhatsz lakást…
Adhatsz lakást, eleséget, mézet |
a kaptárból kivett egy szem méhnek, |
harmadnapra elpusztul magától, |
azt mondja a méhész, hogy: magányt hal. |
|
Adhatsz tetőt, tündöklőt a fényben |
és hatalmat s dicsőséget nékem, |
nem pompázni, de pusztulni tettél, |
ha népemből szál magam kivettél. |
|
Nyúlnak felém szíves kézfogások, |
s markom sose vágyta így az ásót, |
lábam sose vágyta így, hogy járna |
apáimmal falka juh nyomába. |
|
Tagom mintha mind kölcsönbe volna |
s gazdájához rólam vágyakozna, |
minden tagom, akár egy-egy ősöm |
munkálkodnék külön a mezőkön. |
|
Mint a kötél, ha szakadna éppen, |
akkor ránt csak keményet a kézen, |
fáj a szívem és fájóan enged, |
ne fölfelé, de lefelé menjek. |
|
Vágyom vissza a tündér gyerekkor |
népe közé, kik elküldtek egykor. |
Huny szivemben az ifjú tűz, fázom |
kívül ma is a meleg karámon. |
|
|
Napló
Tavaly ki is volt? Bizony elfeledtem |
a kartárs nevét, ki nem a múzsáktól |
sürgette, hanem a vérbiróságtól, |
hogy keresnének fel már rejtekemben |
(és teljesült is óhajtása menten). |
|
A vétkem? Igen, végem a magyarság |
megrontásáért kérte e badar sváb |
a hív magyaroktul. Ahogy ma zordul |
gyors vesztemért a munkássághoz fordul |
e prolivá vedlő igazgató úr. |
|
|
Nem a szegénységet…
Nem a szegénységet, csak a szegényt |
|
dicsértem én szívem szerént. |
Mi kincsemmé vált, tőlük kaptam |
|
(töredékét ha visszaadtam). |
|
Muljék el a szegénység! – vallom, |
|
de el is akad itt a hangom. |
S a szegények? A hívek, bátrak? |
|
Megsiratnám, ha elmúlnának. |
|
Hogyha kiveszne az a fajta, |
|
mely nevelt engem hitre, harcra, |
amely – ha lettem én a kard – |
|
a kar volt, mely győzni akart! |
|
|
úgy változz, hogy ne változz mégse. |
|
a bitorlót, ne hagyd magad! |
|
Mert most érünk csak meredekhez |
|
és annak vége tán sosem lesz. |
Hogy odavágja, aki szenved |
|
igazát bár az Úristennek! |
|
|
Itt lakom…
nincs. (Nem is volt.) E két szoba |
Mim nincs még? Azzal kérkedem |
|
amim nincs! Se zsír hát, se fa; |
ha írnék – ez a kényelem – |
kislányom itt sír térdemen. |
Cseléd? Tán nem is lesz soha. |
|
a bandagazdától, a csősztől, |
|
|
Folttalan
Vesd szemed fel a mennyboltra, |
nem mintha kegyelem honolna |
de mégis így mondd, hogy ostorozzatok. |
|
Ne nézz azokra, akik vernek, |
mert jöhet nap, mikor kegyelmet |
között majd egyaránt neked kell osztanod. |
|
Eljő s te örvendj: míg más kérked, |
te már a vezeklést is végzed, |
épp ahhoz áll a Jog, kit túlontúl tipor. |
|
Mert van ütés, melytől a vesztes |
nyerő: a bűnös áldozat lesz, |
oldja a nyelvet is, mely bűn-béklyózta volt. |
|
Akkor se tudd: sárt kik dobtak rád, |
légy magad, magyar, az igazság; |
hogy én is folttalan lépdelhessek veled. |
|
|
Napló
Apám, anyám, nagyapám, nagyanyám, |
kétkezi dolgozó volt minden ősöm. |
Azért rokonom, lelki ismerősöm, |
aki csak fárad műhelyben, tanyán. |
Ezért nézett s néz ma is rám talán |
gyanakodva, ki más légkört szívott. |
|
Csak azt kérem, jogán e fordított |
nemességnek, hogy vívni – bármi vádra |
csak egyhasimmal kelljen állni gátra – |
Ma se kenődjék rám úri piszok. |
|
|
Segesváron
akkor, midőn őt halni látta. |
|
És néma, csukott szájként lent a |
bezárt föld, a betelt verem, |
mint mondja ma is a legenda. |
|
– Élek még! – jajdult fel. – Dögölj meg! |
hangzott (volt erre is tanú) |
s rémképnek is bár iszonyú, |
a véres hullák rágörögtek. |
|
S most csak a csend, a néma béke. |
Állong egy felhő, néz a nap. |
S itt az utca, hol átszaladt, |
még szétüvöltve: vége! vége! |
|
Álltam a hídon, hol előre |
nézett még, hol még a jövőt |
(délben kitörtek a mezőre). |
|
Szemem az ő szeme nyomában |
siklott síkon, hegy peremén. |
Aztán az a kín állt belém, |
mint mikor tébolydában jártam. |
|
Mit ragyogsz felém nevető had, |
füvek, fák, van sejtelmetek, |
mit tűrtetek, mit tettetek |
s ti emberek s te eszelős nap! |
|
Itt hörgött. S itt nézte kacagva |
|
Nem volt kis dolog, amit ottan |
amíg kocsinkhoz ódalogtam. |
|
Mint aki azt hiszi, kilábol |
félelméből is, hogyha fut: |
mentem – mintha volna kiút |
ebből a jókedvű világból. |
|
|
Parasztpárt
– Hol hálunk meg? Hol megállunk, |
|
S lett messze a közel újra, |
|
mint a gyöngyszemek – mi húztuk |
|
Nem aggódtunk, hol is hálunk, |
közel otthon lett az ország |
|
Ott hálunk meg, hol megállunk, |
|
– Megmondjuk nevünk az első |
– Bizonyos, hogy adnak szállást. |
|
Leterítenek, ha nincs más, |
– Született így máshol is már |
|
Úgy születik, ahogy hajdan |
öccsét, bátyját érzi lassan |
|
Egy szép, egy új egyház épül, |
bárhol ott van, hol úgy érzed, |
|
Mintha apád, anyád nyitná |
|
Futott sírva nagy Bercsényi |
Futott házról házra vígan |
|
Beh szomorú, hogy ő tudta, |
az egyetlent – azt keressük |
|
Az a nehéz, az az ösvény! |
s Kárpát nélkül, hágó nélkül |
|
Mit ér hatalom s dicsőség? |
Szívszerint kell, vagy sehogysem |
|
|
Istenáldás
Nincs búza, nincsen tengeri, |
|
alól a fürtök hosszú tőgye. |
|
Tőgy s emlő, emlő, húsz talán, |
sorban, mint az emse hasán. |
|
Hat-hét tőkéről egy akó bor! – |
nézi nyakvakarva a sógor. |
|
Koplalunk, de nem szomjazunk, |
|
Háború, dögvész s rá – ahogy már |
illik is szinte – aszályos nyár! |
|
hogy elfeledjük, ami volt! |
|
Hogy a torkunkba szorult könnyüt |
egyszer már igazán leöntsük! |
|
mert hordó nincs egy fél darab! |
|
|
Az új költőkhöz
Minden írás napló –: kötelezvény lett! Ha betűt látsz, |
lássuk a dátumot is! – ahhelyt az jusson eszedbe. |
Mert mi a szó pusztán? Csak üres flaskó! Az idő tölt |
színt, ízt és zamatot bele s ő is érleli szesszé. |
Itt ez a cimke: |
szabadság vagy |
szabadság vagyItt ez a cimke: |
testvér vagy ezek, hogy |
munka, magyarság vagy teszem ez: népjog, felelősség
|
gyorsan az ablak elé! Mi az évjárat jegye rajta? |
Azt vizsgáld legelébb, nehogy aztán már tele szájjal |
azt kelljen nézned, hova bukd ki a rosszízű lőrét, |
hogyha nem a mérget! – szaporán köpködve utána. |
Mert ami tegnap láng, ma hamu; ami tegnap erő volt, |
ma puhaság; keserű, ami édes; gyáva a bátor; |
jó, ami rossz, – mert nem bizonyos, nem örök, csak a forgás, |
mert nem az istennek, nem a múzsának – minekünk szól: |
mulandóknak a dal már! Vagy legyek én fali naptár! |
Hullunk, mint a szirom. Mit bánjuk! Mit ledobálunk, |
attól gazdagodunk! Meghalnék, hogyha megállnék |
s nem tudnék hitevált szókkal is ejteni tisztán |
jót, igazat, bátrat – maradandót! És ilyet újra: |
Testvér! Munka! Magyar! s ismét és újra: Szabadság!
|
Tépd le kemény kézzel napi új prédád, fiatal szél, |
szélkarú ifjú idő! Zörgesd meg a magvat a puszta |
őszi virágfőkben. Mire jó énnékem a dísz már? |
|
Az új nemzetgyűléshez
„Hazát kell nektek is teremteni…”
Petőfi
|
Amit mi kaptunk: előleg csupán. |
Egy koldus-szegény nő előlege |
a munkára, hogy rakjuk fel a házát |
a háború és a tűzvész után, |
hogy költözködhetnék újra bele. |
Ne hordja senki fenn fejét közülünk |
holmi glóriával, sőt hajtsa le, |
mert tolvaj-bélyeg lesz fején a hírnév |
s orgazda ő, ha nem lesz érdeme: |
ha nem váltja be szorgalmas okosság |
derék dolgával az előlegét. |
Rajtunk fordul meg: lesz-e újra ország, |
Lesz-e otthona ennek az anyának, |
aki kezünkbe adta mindenét, |
utolsó fillérként végső bizalmát. |
Mirajtunk fordul most meg, lehet-e |
olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák. |
A nemzet velünk tette fel a sorsát |
s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele. |
Nem örvendve hát, hanem szívszorongva |
iskolásokként álljunk a padokba. |
|
Mert példák vagyunk. Befagyott folyó |
jogtorlaszaiként országnyi rom |
anarchiája köröttünk. A nemzet, |
az önnön bűnével viaskodó, |
minket emelt fel, szólván: ők a kezdet, |
ők a virág, hol minden csupa gyom. |
A millió önzés egy kaosza |
mivelünk próbál teremteni rendet, |
jobbat és szebbet, mint volt valaha. |
A milliók, akik már önmagukban |
félik – mert ott is látták – a csalót, |
a tolvajt és a gyilkost, felocsúdtan |
reánk mutatnak: íme ők a jók, |
az ember-voltra példamutatók, |
kik értünk magukon is erőt vettek, |
hogy átválthassák arra a valót, |
amit eddig csak eszmék ígérgettek. |
|
Magunk vagyunk. Nincs köztünk, akinek |
pisztolyából az elkeseredett |
lövések már a történelmen át |
dörgik, mint Botond bárdcsapásai, |
egy népnek élethez való jogát, |
és nincs köztünk a férfi mind, aki |
hős is volt, mikor dőlt az áradat. |
De hősöket vár és férfiakat |
az élreállóktól nép és világ. |
|
Milliók pillantásának soha |
fénycsóvájában csapat így nem állt még. |
Kegyetlen, nagy fény! Egekig vetül, |
egy nép egére áruló jelül |
mozduló kezünkről ma minden árnyék. |
Fölös mondanom: száradjon le a |
kéz, amely itt maga felé hajol; |
ez a nagy fény, mint szálló kard vasa |
csap felénk a nép millióiból. |
Csapjon, suhogjon! Hulljon le a kéz, |
ha csak magának akar itt is többet, |
ha megtagadja azt a nagyobb törzset, |
azt a szándékot, mely idenyújtotta |
megfoghatóan a megbékülés |
ünnepére és aztán a dologra! |
S hulljon a fő, ha… úgyis hullni fog, |
mert egy nép feje bukik le velünk, |
ha gyengék leszünk a parancsra, hogy |
hazát kell nekünk is teremtenünk! |
|
|
|