Rangrejtve, 1944
| A földben a hulla sötéten nyúlik |
| de az almafa újra fehéren nyílik, |
|
| Bementünk az ivóba. „Ni!… öcsém!…” – |
| állt föl egy vendég. Morcosan, hogy lássa, |
| szegény nevemre úgy néztem mögém, |
| akár egy hátrakergetett kutyára. |
|
| Mi voltam én? Egy név? Vagy már a tett? |
| S csak visszakapnám most az ütleget? |
| Hisz csak beszéltem! – Hát szavadba vág, |
| majd megfogalmaz most ő, a világ! |
|
| Ez a szorongás, ez a baljós |
| Fut a vonat és jön a pallós |
|
| Igen, beszéltem s álltak a falak |
| némán, ezt hittem. S ím visszhangzanak, |
| s most szívdobogva én hallgathatok: |
| igen, ez voltam! Igen, ez vagyok! |
|
| Hazaáruló, nem lelek helyet |
| hazámban. Beh kicsi lettél, hazám! |
| S beh enyém! Akár hajdan a tanyán |
| kapunk sarka, ha kutya kergetett. |
|
| Katica néném, hogy babusgatott, |
| mihelyt megtudta, hogy bajban vagyok. |
| – Mi kell? Mi még? Legkedvérevalóbban |
| felkapott volna, mint pólyáskoromban. |
|
| Csak a pap – ördög vinné a papot! |
| Az unos-untan bekopogtatott. |
| – Hamar, a kamra!… Így volt: én e börtön |
| mélyén sinylődtem, dión és befőttön. |
|
| Megfeleztük Lászlóval a zsilettet |
| s bedugtuk a cipőnkbe. Ha „lefognak”, |
| lesz egy bosszunk még: megölni – magunkat! |
|
| Jó ez a fürdő, hazám, aljnépedben! |
| Szenny, szenvedés, mennyi mocsok között |
| úszom, mosakszom! Tiszta ettől lettem. |
| Hozd, szabadság, napfény-törölköződ! |
|
| Kivert a félsz. Mert mégse vagyok oly |
| derűs, mint ujjam közt a toll! |
| Fütyül rám is. Gondja a messzi kor. |
| A jelen?! Légy a megvető mosoly! |
|
| S zöld, zöld a fák levele: |
|
| Aludtam. Zseblámpa döfött szemembe. |
| „Az iratokat! Hova megy maga?!” |
| Álmomban kantárt, zablát megeresztve |
| villámcsapás közt nyargaltam haza. |
|
| Mezétláb léptem ki az úti gazba, |
| majd a szekérhez: „Messzi a rév innét?… |
| …Kérnek papírt is?…” Megnézett a gazda. |
| És búcsúzóul lenyujtott egy dinnyét. |
|
| Meddig tart még? Nekem már amíg élek. |
| A számkivetés, öcsém, visszahat! |
| Megnézem majd, akihez még betérek. |
|
Vissza sem adom könnyen magamat. |
|
| Hegyi pincében élek; asztalom |
| a megterített déli Balaton. |
| Csillog a só, a villa, az üveg. |
| Fény, csönd. Három megyét vendégelek. |
|
| Emlékszem, akkor is épp ilyen éj volt. |
| Ezüst kacsaként úszott ki a félhold |
| fent a mennyboltra s lent a rengő tóra, |
| hol ezer fia várta ringatódzva. |
|
| Présház, diófa, esti völgy felett. |
| Hű arcok, hangok. Egyszerre, dörögve: |
| „Gyertek át! Vendég! Ne kérdd! Gyula jött le! |
| Hajtják azok a veszett németek!” |
|
| Megint veszély! „Egy csendőrszázados |
| három vármegyén át téged nyomoz!…” |
| Végre elért. Így zihált: Ismerem! |
| Keresik! Meneküljön, mesterem! |
|
| Veszély, veszély. De ma is képtelen |
| vagyok hinni, baj eshet itt velem, |
| hol dédapám élt! itt! e megzavart |
| jött-ment nyáj itt veszti el a magyart?! |
|
| Eltéptem, mit tegnap írtam, |
| Elkezdtem, de abbahagytam, |
| és megfojtom ezt is, ezt a |
| most mozgó vers-magzatot. |
| Rugkapálsz még benne, eszme? |
| Vers vagy így is? Szóra kelnél? |
|
| Fehérváron egy néma vonat áll. |
| „Zsidók!…” suttogja egy vigyori száj. |
| Csend. S már viszik is azt a vonatot. |
|
| Vagy a mienk megy? S én is rab vagyok? |
| Szívem megdermedt. Az a pillanat, |
| mint kést vágta belém sorsotokat. |
|
|
| Meg vagyok én is jelölve. A bélyeg, |
| amit viseltek ti melleteken, |
| ahányszor látom, forró foltot éget |
| a homlokomra: az én szégyenem! |
| Mindenkié, csak épp nem a tiétek! |
| Az a rongy (vagy az a kitüntetés) |
| lekerül egy-kettőre a ruháról. |
| Tudom, helyén seb fog maradni és |
| csak akkor fáj majd: mélyéig kitárul! |
| De lesz gyógyulás és lesz pihenés. |
|
| Feldúltak mindent. Már nemcsak a gazdát, |
| a fegyvert, fegyvertáramat akarták. |
| Semmi! Tiportak könyvben, kéziratban: |
| bokán felül golyóban, ekrazitban. |
|
| Tapintom szívem, ezt lövi |
| – Testvér! – súgom majd, tudva bár, |
|
| Égett a város, bűzhödött, |
| olvasztotta ki vétkeinket; |
| sercegtünk mind a tűz fölött: |
| a romlandók, egymásra leltek. |
| Az volt a kéj: a szennyben, lángban |
| szeretni – nem egymást, hanem |
| önmagunkat a pusztulásban! |
|
| Lebbent a szél. A hamuban, tele |
| dühvel, ki-kinyílt a parázs szeme. |
| Krumplit sütöttünk. Fent az esten át |
| repülők szálltak, rég nem vadlibák. |
|
| De, bujdosva volt legjobb dolgom. |
| Hogy élhetnék meg, ez volt gondom |
|
| Esztike, ő megismert. Őrnagy férje |
| mellett állt, nem szólt, épp csak elpirult. |
| Emlékezett kisdiák szerelmére? |
| Arcába újabb pírt lökött a mult. |
|
| „Maga őrzi ott azt a tehenet?” |
| szólt a zord úr a magasból, míg lába |
| átlökte könyvemet címoldalára. |
| Ment máris. Keats adott feleletet. |
|
| Shakespeare ismerte igazán a népet! |
| Hogy árad ki s be, hogy éljenez, hogyan |
| abcúgol, ahogy – felhő magasan – |
| zengnek vagy lógnak szótlan a vezérek. |
|
| Gyűlölj! S megmondtad, kit szerethetek. |
| Vess ki! És megmutattad házamat. |
| Itt tekergek a csillagok alatt; |
| örökké élek, ha most elveszek. |
|
| Szégyen, vívódás… Mintha magam volnék |
| egy személyben az egész elbukott nép: |
| csak tudnék talpraállni utolszor még, |
| hogy ledöfjem a hitvány hitszegőjét! |
|
| Ha asszony volna: sose látna többet, |
| szívem, a szolga, bár beleszakadna; |
| ha ital volna, lódítnám a falra |
| s nézném a sarkot, ahova kiköpjek; |
|
| ha ház volna, hát vágnék az ablakba |
| s rúgnám az ajtót sarkig, hogy kitörjek, |
| kijussak, bár a küszöbre zuhanva, |
| a levegőre, végre a szabadba! |
|
|
| Messziről, itt is te tartod a sorsom. |
| Nyugodtan fekszem. Erősebb, szívósabb, |
| egyre nagyobb vagy, minél távolabb vagy. |
| Országnyi két karodban ringatódzom. |
|
| Ha jársz májusi meleg ég alatt |
| s nem tudni honnan, mert hisz süt a nap, |
| arcodra hull egy tiszta, könnyű csepp, |
| gondolj reám. Rádhagyom könnyemet. |
| Szerettelek és megsirattalak. |
|
| A szélnek hagyom hangomat. Kiáltson |
| vagy susogjon egy szóval többet el, |
| ha fájdalmadra senki sem felel, |
| fiam, magyar, e rideg pusztaságon. |
| S a tóra hagyom bölcs mosolyodásom. |
|
|
A bajnok búcsúja
| Bomba és akna. Mint begörbített |
| ág recseg a front egyre közelebb. |
| Harsog a parancs: veszélyben a hon! |
| Futtomban benéztem egy ablakon. |
| Ki mer járni most kivilágított |
| házban? És megláttam a bajnokot, |
| s még vissza is néztem, jól látom-é, |
| ahogy iszkoltam a dörej felé. |
| Az asztalon négy ezüst váza volt, |
| a harc fia nyugodtan csomagolt. |
| Hátán a puska helyén is edény. |
| Így lépett ki a villa küszöbén, |
| megállt, legyintett s most ő is loholt, |
| de nem arra, ahonnan az ágyú szólt. |
|
Csorda
| legelő esztendők csapatja! |
|
| S csillagok, csillagok, sugaras |
| S világür, hol szabadon az a |
|
|
A Kaposnál
| Nézz rájuk: ez a szemedet |
| egy törzsök ez; próbálhatod, |
|
| közül egy: egy vagy közülük, |
| repülsz az időn át velük: |
|
| Ők megtagadhatnak s meg is |
| tagadnak, hogyha úgy kivánja |
| gyávaságuk vagy butaságuk. |
|
| azt mondja: életre-halálra |
| egy vagy velük, szaladj utánuk. |
|
|
Szőllőhegyen
| Este, mikor a puhaizű lágy bor |
| a táj arcára enyhülést varázsol, |
| megszelidíti a domb vonalát, |
| kibontja egy tűnt éden mosolyát |
| s a kerek holddal, mintha a völgy-mélyből |
| halott anyánk nagy szívét emelné föl |
| s amilyen keserű volt az elébb, |
| már olyan édes az emberiség, |
| ameddig elérzek a völgy-lapályon, |
| ülve e régi, tiszta Araráton – |
| Keres az ország, morcos mostohám, |
| de mi baj érhet engem Ozorán? |
| és Fürgeden és Gyánton, a pusztákon? |
| mely óceánom volt, szigetvilágom. |
| „No egy pohárral még, édes öcsém…” |
| S a falu ott lent egy csapat tehén, |
| egy csorda-béke, ahogy sornyi háza |
| belefekszik az éj istállójába. |
|
Légiriadó
| Kereng a halál fent, a vércse. |
| Kinek lehet még menekvése? |
| Bégetnek, rínak, port kavarnak |
| körötted a megriadt falvak. |
|
| Szabadbattyán egy hangyaházba. |
|
| Összebúnának, szétfutnának, |
| nincs, ahol megnyugodhatnának. |
| Juhász vagy, most tereld a nyájad, |
|
|
Repülő
futva a földön és az égen: |
Jézus jelképe száll sötéten! |
A ragyogó reggel kék csendjét |
harsogás tépi hirtelen szét: |
|
E. A. halálára
| Nem ember, hanem csak az emberek: |
| az aljasság fagy-szele ölte meg, |
| kik megtagadták, bomlott magyarok |
| s bomló zsidók, kiket megtagadott. |
|
| Mert megtagadott mindenkit, csak őt |
| magát nem, akit most büszkén megölt. |
| Elvitte lényét tisztán, kényesen, |
| nem hagyott munkát hóhérára sem. |
|
| S mi játszunk tovább. Íme, hogy szakad |
| a fésűs zápor: fésültesd hajad, |
| törülközz a nap keszkenőibe, |
| vár téged is a föld korgó bele. |
|
| Legyen erőd, hogy az örök mocsár |
| förtelmeibe tisztálkodva szállj, |
| fényesen frissen, égre a fejed – |
| A többi gondja úgysem a tied. |
|
| Ezt gondolom s ezt: ennyi csak, amit |
| halála árán a férfi tanít? |
| Élet, halál nem okulásra van. |
| Siratni tán – bár az is hasztalan! |
|
|
Rendet
| Rendet, rendet, rendet végre, |
| ki a szennyet a szemétre, |
|
| Hol a rend, hol egyre lába |
| kél annak, mi nekünk járna? |
| Itt kell mindent helyretenni! |
|
| Mit tír-túr az ügyeinkben, |
| told a tőkést félre innen! |
| Húst a tálba, kézbe fegyvert, |
| földjére a szegényembert! |
|
| rakjunk újat, meglakhatót, |
| egy egész nemzetnek valót! |
|
| Rongyos ez a ruha rajtunk, |
| ideje, hogy újat kapjunk, |
| szabjunk jobbat, varrjunk másat, |
| csináljunk egy szövőgyárat! |
|
| Acélgyárat, kenyérgyárat, |
| mi lesz itt, ha kedve támad |
| a parasztnak, a munkásnak! |
|
| Sötét sarok, Magyarország, |
| árva nemzet, elárvult nép. |
|
| tele romlott gondolattal, |
| huzatot rá – tégy egy próbát, |
|
|
Iharos
| Micsoda békét és nyugalmat |
| és csöndet lehelt az az öt |
| hol a bujdosók elrohantak. |
|
| s fülelve távol csatazajt |
| mögöttünk, előttünk, fölöttünk. |
|
| Tört, hullt, folyt minden, nép meg ország |
| biztosan csak az lebegett, |
| az a kis nyugalom-sziget, |
| feszítve öt ihar-vitorlát. |
|
| Sodródtunk pusztulni az árral, |
| ebével, hangos kakasával. |
|
|
Magyar a csapások alatt
Veri a sors a magyart, dühösen |
Egyet nem üt le testéről sosem, |
|
A családom…1
| A családom nem apámé, anyámé |
| s az sem, mit hozzám lányom vére köt. |
| Jó melegség volt a hús-vér karámé – |
| Ma az hevít, ha rajta áttörök. |
|
| Közelgő elmúlás, ha ellenedbe |
| erőt lelni őseim keresem, |
| biztatva Arany néz vissza szemembe, |
| hogy az én törzsem sem érdemtelen. |
|
| Hogy van remény az eredetben… S Tolsztoj |
| s Petőfi bólint rokon-ismerősül. |
| S szívem egy percre menekül a rossztól. |
|
| S nem törődve, hogy számba ki vesz itten: |
| paraszt rokon, ki kérkedve erősül, |
| győzöm, hogy csupán embernek születtem! |
|
|
Egy csillag
| szeptember harmadik hetében, |
| ezerkilencszáznegyvennégyben |
| leszaladt egy csillag az égről; |
| mint két zápor-ömlés között |
| egy kis cseléd a sáros utcán, |
| mint két lyukja közt a kiégett |
| mezőn az ürge, úgy merült fel, |
| úgy villant s bujt a semmibe; |
| mint a halál s halál között |
| az egy percet élt csecsemő; |
| mint a remény a csüggedt szívben. |
|
| A felboríttatásra rendelt |
| trónok már félig felborultak: |
| felismerés-sújtotta férfi; |
| a gyávák öntötték magukból |
| bűzhödő görény-hősiségük; |
| fogalmak, addig ködben élők, |
| testet öltöttek; mint a rozmár |
| úszott és szörcsögött a vérszomj; |
| városok fölött, mint a templom |
| oly látható lett a hazugság; |
| szállt milliók felé a holnap: |
|
| ez volt köröttem és agyamban, |
| ahogy az erkély-vasra dőlve |
| néztem a fényszórók s világló |
| golyók közt a résnyi sötétben |
| azt a riadt kis csillagot, |
| ahogy iszkolt és végetért, |
| szinte dörrenve, mintha ágyú |
| találta s vágta volna szét. |
|
| Emlékek, emlékek, tündöklőn |
| hulló morzsák egy isteni, |
| egy fényes öröklétbe fölszállt |
| asztalról, melynél gondtalan |
| mi ültünk egykor – az a röpke |
| csillag Orosz Anna legelső |
| mosolya volt s a húszas évek |
| és Boriska s Muca szemfénye, |
| kirakatba tett első könyvem |
| tündöklő öntvényeként szállott |
| az a csillag fönt, az a fény, |
| messzehagyva a valóságot, |
| amelyből egykor kiszakadt |
| alatt úgy szalad egy más létbe, |
| megvillantva az ifjúságot |
| a borzalmak korának, mint vak |
| egy idegen otthon világát, |
| melyben a boldogság lakik, |
| annál meghittebben, minél |
| vadabban ömlik kint a zápor; |
| mint halál és halál között |
| csak emlék-sorsra felmerült |
| csecsemő; mint remény a szívben, |
| mely annál fájóbb lesz, minél szebb. |
|
|
Ez az a kocsma…
| Ez az a kocsma, hol Petőfi legelőször |
| föllépett, itt hevült, itt játszott, itt szavalt – |
| Eső- és csizmaszag terjeng. Három aszalt |
| szöllőfürt roncsa csüng egy mennyezeti szögről. |
|
| Magányos utasként – mintha letünt időkből |
| vert volna be a szél s eső, mely bezavart – |
| költőt idézgetek, eszmét és hősi dalt, magyart! |
| és szutykos poharam honomért hörpölöm föl. |
|
| Ősz van. Mint kalapom, lábbelim esőlével: |
| szívem bajjal, nyüggel szortyog, ahogy lép, lépdel. |
| Így nézem, kinek van vidulni kedve ma. |
|
| Nádon-éren búni illenék had-üzötten, |
| vagy lógni már a fán s nem itt, e langy büdösben |
| hallgatni, mit gajdol hat bajor katona. |
|
|
Magyarok, 1944
| Fel-alá, mint a halódóban |
| a rángó görcs, úgy futkosunk, |
| e rángatódzó véres honban. |
|
| Fájunk – de még neki-e vajjon? – |
| Csak nekünk fáj még, ami fáj! |
| úgy élünk rajta már, akár |
| a növő köröm a holt ujjon. |
|
| Mi együtt voltunk: az egész |
| széttört; a sok cserépnyi rész |
| csillantja magát mind egésznek. |
|
| Mert egy nincs (s lesz-e valaha? |
| millió pondrójú enyészet!) |
|
|
(Két hét mulva, a hajszoltságban elvesztve és |
elfeledve a fent egyszer már megírtakat:) |
|
| Amitől féltünk, itt van az idő: |
| Komoran kérdi a vén, mire nő |
|
| Mert élni élhetsz, orvként rejteken, |
| Úgy élni, nőni, mint holttetemen |
|
| Itt a magyar, a véres áldozat, |
| Seb és vér? Nem volt (hagyd a szavakat!) |
|
| Csak bűze, gennye, szennye – az folyott, |
| folyam dühével, mert sírt sem nyitott |
|
| Hogy mégis él, hogy hangja, jajja van, |
| Futkosunk, nyögünk, élünk csakugyan |
|
| Tudjunk legalább – van rá mód, ha ok – |
| ne köpjék ki az embermilliók |
|
| az árokba, hol nemzet hánytorog – |
| Bújj, lapulj, halj meg az erdők konok |
|
|
|
Vigasz
| (mely régtől nem volt már vita, |
| csak két szív külön igaza |
| szomjún, hogy egymásra találjon.) |
|
| De vége ennek is. A tények |
| veszik át tőlünk is a szót, |
| megvetve szerzőt és sugót, |
| mint tapstól berugott szinészek. |
|
| Minden tett gazdátlan? Az eszme |
| vallja halálig csak urát? |
| Itt van a csupa tett-világ! |
| S a gazdák furcsán néznek össze. |
|
| Csak szó volt és irodalom volt, |
| mit létre keltettünk mi itt? |
| Az eszme vért kér mindegyik? |
| Hadd töltök én neked meleg bort! |
|
| Nincs haza már. Mit te álmodtál, |
| elsűlyedt. Mit én keresek, |
| csak ködlik még a víz felett. |
| Így járunk, hajótlan hajóspár. |
|
| Tegnap te rejtettél, ma együtt |
| rejtezünk, holnap, úgy lehet, |
| hogy párbajunk befejezhessük. |
|
| Nem is egymással. Kiki azzal, |
| mit a másiknak hitt. E harc |
| fedte fel nékem, mit takarsz |
| s ez minden sebért megvigasztal. |
|
|
Rajz, eltépésre
| A völgyből – gyöngy a vízből – |
|
| négy napja hegyen-völgyön |
|
| állnak vigyázzba szinte – |
|
|
Nyáj
| füstöl a fa, csak úgy lángol |
|
| piros levél, piros pörnye |
|
| Leég a fa, már csak a váz, |
| olyan, mint egy leégett ház, |
| mindmegannyi csupasz ága. |
|
| Lobog a láng, szalad tovább, |
| Üszök minden, rom és korom |
|
| olyan most az országútja. |
| Illett rá, de rája illett |
| mind, akinek futni kellett. |
|
| várja szemközt a háborút, |
| a nyáj után, mely ellábolt, |
| magát a rettentő pásztort. |
|
|
Napló
| Nem akaródzik meghalnom. Lenézem, |
| megvetem, aki most vesztemre készül. |
| Nem márvány-dac: holt arcomon is szégyen |
| égne, ha meghalnék ezek kezétül. |
|
Hullnék halálba bármilyen vitézül, |
| külön sebként a kezük szennye fájna. |
| Nem hősi sor: vén asszonyoknak átka |
| telne be rajtam. Nem az értelem |
| gyarapodna, hanem a förtelem. |
| Nem tűzláng nyelne el, hanem kloáka! |
|
|
Nyugat felé
| gyerek, kutya, szekér, csikó, |
|
| elfogy, ahogy Tisza, Duna |
|
| A Vég, mellyen túlról haza |
|
| Elfogy az ország: veletek |
|
| Nem lesz magyar a föld, amely |
|
| Egy ország ráng mögöttetek |
| egy ország megnyitott ere |
|
| Meddig? S miért? S kiért? Kiért? |
|
|
A sors elé
| Ha hullám is, mi ott jön, |
| S ha elsöpör is – szemközt |
|
| Szólhat egy szót, utolsót |
|
| s egy jajt, hogy mást akart bár, |
|
| nem visz egyebet el, csak |
|
| És – nagy világ! – megindul, |
|
|
Napló
| A kétszínű gaz is, a maga módján, |
| áldoz a jognak; tiszteli a jót |
| azzal, hogy letagadja a valót |
| s szörnytetteire azt mondja, koholmány. |
|
Nem úgy e hős, tős ős-lovagi kormány! |
| Ez nem takarja, ez le nem tagadja, |
| ma azt ragasztatta ki a falakra, |
| hogy a katonaszökevény helyett |
| lelöveti az asszonyt, gyermeket – |
| Vessz magyarán, föld maradék magyarja! |
|
|
Lesz még rosszabbul is
| Minden kesergés és panasz |
| után, amely próbálja ajkam, |
| fölcseng a szív mélyéből halkan, |
|
| Hogy a baj, amelyről szavam |
| lehet, amelyre segítséget, |
| amelytől menedéket kérek, |
|
| Hogy baj csak egy van s ős-közön |
| minden más csak követség tőle |
| s iszkoljak sírva bár előle, |
| még sírni, futni is öröm! |
|
| A halál ez az ős, nagy ok? |
| Az csak! Csak az! – mondom. De érzem, |
| hogy ott is, a halál percében |
| majd nagyobb bajra gondolok. |
|
| Kín-látott ősök öröksége! |
|
|
Jó anya
| én leszek már csak a magyar. |
|
| A mindig bitang legkisebb, |
| én leszek a legkedvesebb. |
|
|
Fűrészelek
| Hull a fűrészpor, szőke púpja nő, |
| fűrészelek és telik az idő. |
| Szitál a hó, az első az idén, |
| nem marad meg, csak az ágak hegyén. |
| Szitál a hó, a rögtön eltünő, |
| mintha ő hullana, maga az idő. |
| Játszin a fürge pelyhek közt szalad, |
| kereng a tenger fürge pillanat, |
| lekereng mind és vissza egy se jő |
| s csak azt tudom, hogy telik az idő, |
| mint Cézár alatt volt teljesülő, |
| mint mikor lányra vártam s végre ő |
| öröklét mélyéről lépett elő |
| s egy álló percre ő lett a jövő, |
| és átöleltem, hálás szerető, |
| s lágy karja közt is tellett az idő. |
| Vitt a vonat, jött új torony s mező, |
| néztem s közben is tellett az idő, |
| bíróra vártam, büszke bűnöző |
| s a cellában is tellett az idő |
| s gondoltam, hol az a verem, melyik, |
| hol a gödör, mely vele megtelik, |
| hogy ráírhatnám, mint a temető |
| fejfájára, itt nyugszik az idő, |
| de nem nyugszik, de mulik monoton |
| azonközben is, hogy ezt leírom |
| s finom ködként, szemmel nem láthatón |
| lebeg a rétnyi fűszál-sorokon. |
| Krákog a fűrész, torkot köszörül, |
| lebeg a hó a kis fészer körül. |
| Vert a szívem, amíg a prüszkölő |
| lovak szaladtak s tellett az idő. |
| Présházban ültem, sáros hegytető |
| csendjében, minden zajra fülelő, |
| hogy ki lépdel ott s mit hoz a jövő, |
| mily szörnyű új hírt, s tellett az idő, |
| mint az audun-i bánya éjjelén, |
| mint a műtétek téli reggelén |
| és nem nőtt hegycsúccsá talpam alá, |
| ahogy egykor a gyermek gondolá. |
| Megy a fűrész és mintha őt magát, |
| az időt ölném, hullik a hasáb, |
| hull öt-hat percenként, megannyi fő |
| s azonközben is telik az idő |
| és eltünik s én nézhetem, ahogy |
| az otthagyott utas a fogatot, |
| és eltünik, bár nincs előtte út |
| és nyoma sincs, csak ez a pici púp. |
|
K. A. halálakor1
| A hang megromlik a fülben, |
| Oly mindegy, hogy megmenekültem. |
|
| Azt mondjátok, megmenekültem, |
| Épp csak a lét lett semmi körültem, |
|
| Csak a hang romlott meg a fülben |
| csak az nincs, minek éltem, örültem, |
|
|
Esti ágyúzás
| hálója máris föl-, kiszáll. |
|
| fogtál ki közülük, halász halál? |
|
| – Egy háztetőt, egy oszlopot, két futó őrszemet! |
|
|
Itt folyt a harc…
| „…Itt folyt a harc. Ezen a kerítésen |
| kelt át kínlódva tíz lovas, gyalog |
| s már előttem is hős-fényben ragyog |
| a tegnapi nap, ahogy felidézem. |
|
| Igy munkál a hitvány idő. Serényen |
| aranyoz vért, sárt, széttépett tagot |
| s lám nekem is, ki szemtanú vagyok, |
| ilyet zagyvál: dicsőség, férfi-érdem. |
|
| Szajha. Mielőtt engem megkerít, |
| hadd szakítom meg fecsegéseit. |
| Igen, itt másztak. Itt csaptak az ágyúk |
|
| rájuk, itt vártak a palánk alatt, |
| a parancsnokuk holtan itt maradt |
| egy vizeletben, mikor megtaláltuk.” |
|
|
Napló
| Döng a fagyott föld, mintha odva volna, |
| mintha csak rejtegetne valamit. |
| Mit rejtsz öreg föld? Csak ami a dolga: |
| fák gyökereit, vetés magvait. |
|
Csak azt, mi az én mélyemben a hit, |
| hogy bátran várjak jövendő napokra. |
| Nem csak a holtak haszontalan gondja, |
| az élet ügye is mélyen lakik! |
| Gondolj, szívem a győztes tavaszokra, |
| még teneked is meghajnalodik! |
|
|
Énekes
| Csattog a réz, kürt recseg, görögtüz ég, |
| öt égő szöllőfürtöt lenget az ég. |
|
| És újabb csattanás és a szín felett |
| ti vagytok az opera, gépfegyverek |
|
| és repülők és ágyúk, míg a falak |
| alatt két férfi és egy nő átszalad |
|
| s egy katona s ez meg is áll: jobb felül |
| egy fal színfal-könnyedén elébe dűl. |
|
| Int a katona, szól is, nem hallani. |
| Durrubum-ding! – szólnak a vég dobjai. |
|
| És: sirrri-i-bang! –zeng a zene-düh, míg |
| a háttér két kupolája eltünik. |
|
| És bengáli tűz újra. S a katona! |
| És: ta-ta-ta-ta- -ti-dung! és új harsona. |
|
| Mit mondott volna, égre lökve kezét? |
| Már elmerült. Hova tünt? Minden sötét. |
|
| Csak a vas csattog, csak a dob, dob dobol. |
| Zengd hiába-dalod, ha rajtad a sor. |
|
|
Hat friss halál…
| Hat friss halál, reggel korán |
| hat golyó szállt át a szobán. |
| mint eb a vadmadár nyomát. |
| Miért jártak itt? S miért épp itt? |
| Betörték – nézd! – az üveget |
| s a szekrényt is – a mindenségit! – |
| beh széles kedvük lehetett. |
| megrögzött, rossz-csont korhelyek – |
| ott mentek ki az ágy felett |
| vad hejje-hujjával rikongón, |
| hogy nem találtak engemet, |
| hogy nem találtak senkit otthon! |
|
Félálomban
| Szivemben ott él még minden, ami ép, |
| nyüzsgő piac, hű kézfogás és selymes messze rét |
|
s érintetlen falad, Buda. |
|
| Egyenest járok, gránát tőlem semmit sem visz el |
| az vagyok, akire emlékezel, |
|
nem foghat kézbe a halál. |
|
| Micsoda hajók, sorsok, népek álma és dühe |
| tenger köröttem, úgy hullámzott az üde |
|
| Amit tudok, beh többet ér, mint én magam, |
| a multat hozom könnyen hangtalan |
|
| Im anyád hangja, egy esti erkély, egy mosoly, |
| s vígy engem is, ha távozol |
|
|
Harc-szünet
| Mért nem dörög? Ne hallanám |
| és – szinte csöppre csöpp – |
|
| Dörögj, dörrenj, te ágyú, |
| töltsd belém bár halállal, |
| töltsd belém, bár halállal, |
|
|
Buda, 1945. január
| Hajlongva jönnek hegyi házamig |
| van ki letérdel, négykézláb kuszik |
| Lent ködlő, ősz tengerré válva fől |
| mögülem bomba és akna fütyöl: |
| a Hármas-hegy húsz ágyuja kiált. |
|
| Front közt vagyunk. Lépek föl és alá |
| Bizton vagyok. Körültem a halál |
| Bujdostam s íme várrá vált a házam, |
| Kopók, gondolom, most gyertek utánam, |
| mióta golyó kopog kapumon. |
|
| Mióta vendég csak olyan jöhet, |
| amely bevágta tegnap a gyerek- |
| Bevágta! – ülök a kihalt hegyen, |
| vas-zümmögés méhésze, csöndesen, |
| az elrettentő remeteség korát. |
|
| Fogoly vagyok – de soha szabadabb |
| Meghalhatok – de nem volt soha rab |
| Hetes borostám félig bár fehér: |
| nagy nászt naponta, mátkám a veszély: |
| soha ilyen pezsdítő szeretőt! |
|
| Neki köszönöm a fő férfi jót, |
| hogy – szállnak bár gyilkos jelek, golyók, |
| hogy bennem itt – ha mindent vesztenék – |
| hogy – döngj, világ! – új sorsot ád az ég, |
| minden reggelre bátrabb életet! |
|
| Hajlongva jő a katona felém, |
| hol megbocsátón, hol ilyen kemény |
| Jöjj, tanulj tőlem harcot, nyomorult, |
| halált úgy, hogy nincs se jövő, se mult, |
| hogy szélbe szórsz minden vigaszt s reményt |
|
| s mégis tudod, nem tetted semmiért! |
|
|
Napló
| Patyolatfehér volt az orosházi |
| zsellérek első egylet-lobogója. |
| Fehér galambként örömhírért száll ki |
| a tömeg élén május-virradóra, |
| így repdesett egy szép találkozóra. – |
| Dörrent a sortűz. Lebukott a porba |
| s a vérbe, amely ömlött bőven érte. |
| Lebukott és esztendőfordulóra |
| – a békés galamb helyett harci vércse – |
| bíborvörösen röppent föl az égre! |
|
|
Nem volt elég1
| A házad itt állt – szerte szállt! |
| Ezt látod, érted. Azt nem érted, |
| hogy hazád éppen így ért véget – |
| A csoda, hogy addig is állt! |
|
| Mert nem volt hazának elég, |
| hogy emésztésed vacsorára |
| e dombok aszuját kívánta, |
|
| És nem volt hazának elég, |
| hogy elmosolyodtál és oldalt |
| oda is néztél, ha megszólalt |
|
| És nem volt hazának elég, |
| hogy este letéve a könyvet |
| elnyeltél Bottyánért egy könnyet: |
| az volt a férfi, a derék…! |
|
| És nem volt hazának elég, |
| hogy kitekintve vonatodból |
| elgondoltad az aratókról: |
|
| a három szín, ha rád se hagyták, |
| hogy egykor jelkép volt: szabadság, |
|
| És nem volt hazának elég, |
| hő szeszként azt a néhány verset, |
|
| s a dünnyögés, míg poharadból |
| a holdvilágban a vörösbor |
| tigris-szeme villant feléd |
|
| és lengetted ujjad hegyét |
| az ég felé, mint ezred óta |
| minden magyar, ha szól a nóta |
| és Gracza György s a Feszty-kép |
|
| és ha, élvezve a veszélyt |
| és azt a kéjt, hogy megjósoltad, |
| hallgattál titkos leadókat |
|
| s a négyes gémeskút nagy árnya |
| s az első király koronája |
|
| s ha úgy mondtad is: feleség, |
| e szép szóval s ha, bár bíráltad, |
| s a falon a festett cserép. |
|
| nem volt elég, hogy el ne essen, |
| tudd meg, az volt a csoda itten, |
| hogy össze nem dőlt már elébb! |
|
| Mert attól nem lett a tiéd, |
| hogy hizelegve és hazudva |
| ráragasztottad egy hegycsúcsra |
| egy király, egy vezér nevét. |
|
| Nem volt elég, nem volt elég |
| sem a hűség, sem a szívósság, |
| mitől egybeáll egy-egy ország |
| s nemzet is lesz a nemzedék. |
|
| S a bátorság sem volt elég. |
| Külön-külön bár odahagyta |
| sorsát a sok hős áldozatra, |
| az sem volt elég menedék. |
|
| Mert sem erő, sem bölcseség |
| nem lehet elég, hogy megójja |
| nem lelheti meg a helyét. |
|
|
Iszonyat
| egy nép fején, nép („népség!”) |
|
| Láttam, mint más az álmát, |
|
| próbált az isten vagy sors |
|
| Anyja volt: ez az ország, |
|
| csak attól vert, hogy ez, |
|
| hogy a rom is hogy illik, |
|
|
Óvópincében
Fekszem a szalmazsákon, még hajnal előtt is álmatlanul s hirtelen annak az apának
elégtételével, akinek gyermekei már önállóan szorgoskodnak a világban, annak a csöndes
belenyugvásával tűröm az érzést, hogy előbb a bal, aztán kisvártatva a jobb karom hogy indul egy kis
kirándulásra, máris hogy tevékenykedik. A bal kar a Keleti pályaudvar mögötti pályatesteken (melyek
ottlétét egészségi okokból mindíg helytelenítettem) illedelmesen összemarkolja a vasúti sínpárokat és
óvatosan, a váltóknál olyanformán szaggatva őket, mint a tökindát, Ujpest irányába húzza. A jobbnak
vér kell. Ebben a pillanatban csapott iszonyú erővel egy arcba, egy ismeretlenbe. Sose tettem ilyet, de
milyen ismerős még az a mozdulat is, ahogy a nyúlós nedvet lerázza magáról. Ismét üt, ezúttal –
ugyancsak az ismerős érzésről tudom – pontosan az állkapocsba. S ki fogja meg azt a nyulat a
kukoricásaival már sárguló egresi határban? Mint sas röppen nyomába a jobb kar, hiába, ez a
rakoncátlanabb. |
Fáklya
| Fáklya, mint mindíg, lángra- |
|
| S szemét takarva ott állt |
| báránnyal farkast próbált |
|
| akartam! – s szállt a pernye |
| és dölt torony s kereszt. |
|
| S Buda csak lángolt, égett, |
| Nem büntetett, nem kérkedett, |
|
|
Golyózáporban
| Kopp-katt a kemény fejen. |
|
| s nem mondhatom, nem igaz. |
|
|
Élni fogsz, élni
| Barátaim, szenvedtem én is |
| Emelem két kín között mégis |
| Ég a gyúlékony bőr, de bár ég, |
|
| Hogy fájva se csak égő, fájó |
| hogy előre láthassak és túl |
| hogy távolba lássak úgy, hogy |
|
| Szót tőlem az Idő vár, én nem |
| Nem így vártam az oly régen várt |
| De eljött, de itt van és így is |
|
| Számon még mosolygás ha mozdul, |
| de – rozsdásan is belül jó gép – |
| De föl- és fölemelem újra |
| nézzünk farkas-szemet hát, |
|
| Fejedről véred bár karomként |
| így állj meg, így kémlelj körébed |
| Láss túl azon, mi csak van és láss |
|
| Ki által éltél vérben-éhben |
| ez a kín-próba mi tenéked? |
| (Nyitja éj-kemencéjét s nyújtja |
|
|
Napló
| Én odaállok, látod, hol a harc foly, |
| mert nem győzhetem itt belül, magamban |
| a harcot, hogy elmaradjak a hadtól, |
| melynek zászlaját vittem én is hajdan |
| s amely csattog mostan csatazajban. |
| Népem kiált. Tán úgy fordul, túlélem |
| – kezemet ezért se fürösztve vérben – |
| az ütközetet, mely ott kavarog, |
| de (tudva itt benn, ki az ellenségem) |
| elpusztulok, ha távol maradok. |
|
|
Megy az eke
| mintha egy nagy könyv íródnék |
|
| Megy az eke, telik a könyv |
| Én tudom csak, mit jelent ez |
|
| Megy az eke, megy a magyar |
| lankadatlan, mintha puszta |
| Fogy az ugar, nő a szántás |
| Magyarország, így írják a |
|
| Ki az a kéz, ki az a nagy |
| De meg sem áll, de csak int, hogy |
|
|
Áll a világ
| Tavasz, nyárelő – a természet kezdi |
| a felépítést a romlás után. |
| Fut a vadkomló a ház oldalán |
| s a gránát-tépte sebet behegeszti. |
| Zápor, napsütés. S megint egy darab |
| mosórongy-felhő és újra a nap |
| aranyseprűje! S megint egy csapat |
| madár s bogár. Az ég alatt |
| mindenütt frissen takarítanak. |
|
| Nézd, a gazember föld be gyorsan ránt a |
| sírokra leplet, virággal csinost |
| (mint a télen az utcai hullákra |
| s nézd a búzát, a rengőt, |
| tegnap talpuknál nyalta még a meglőtt |
| tankokat s holnap – úgy nő és kering – |
| az emlékezet tengerfenekére. |
|
| Száll a pitypang hava s e havon át |
| sose-volt ajkak könnyű mosolyát |
| skiccelik a fecskék, a lepkék, |
| ötvenszobás hangos hoteljét! |
|
| Ziháló, kegyetlen sietség, |
| micsoda hajszolásra végzett, |
| Vártalak s megdöbbenve nézek |
| tavasz, új tavasz, e durva |
| erőszakodra, utó-háborúdra. |
|
| Egy percet se a könnyre, gyászra, |
| „Nem!” S: „nem” – kiáltja |
| – előbb fejével s máris derekáig – |
| „Nem!” és „nem!” kiáltja utána |
| kézzel kilöki magát a földszintre, |
|
| a halál – tanultuk a télen. |
| Még könyörtelenebb az élet, |
| tanulom most a verőfényben |
| hogy annyi gyász után is van |
| hogy sarjad bennem is a hit. |
|
| ahogy a napfény zuhogásba |
| a pucér vadzab a sáncra kiáll, |
| nyújtja a szőllő tolvaj kaccsait |
| s forgatva fürgén könnyű kelyheit |
| iszik rogyásig a harangvirág |
| mint száz év mulva, mint tízezer éve! |
|
|
Zsivaj
| Hogy zúg megint, hogy „nemzet!” és „magyar!” |
| és mennyire megint csupán – zsivaj, |
| árverések hang-dühével tele, |
| mennyire csak a nagy száj ereje |
| s a még nagyobbé! mely épp így – kiáltva – |
| árulja el, hogy szóra egyre gyáva. |
| Milyen kavargás, milyen zengzet-orkán |
| az ország parázspirította rostján |
| és tűzpróbáján! Játék? Ráadás még, |
| míg dől a ház és szerte a határ ég? |
| Mikor lesz vége? Hogy végre a száj |
| kimondhassa, mit kimondani fáj, |
| fáj tudni is, de mely az ajkakon |
| az, ami kapuink előtt a rom – |
|
| Ha majd én mondom ezt a szót: magyar, |
| elébe ezt tedd szótlanul magadban: |
| kard-vágta homlok, vér-áztatta haj, |
| földresúlyosult pillantás, lakatlan |
| tanyaházon át söprő zivatar |
| és béna kar és repülő avar |
| módjára forgó eszme-zűrzavar |
| a dúlt agyban, mely csak halált sugall |
| és néma jaj – de hozzá mégis ezt még: |
| derengő táj, hajnali, régi emlék, |
| amire a sebesült feltekint |
|
|
Hidak
| Lesz kor, hogy talpraállnak, |
| s te – akkor ez lesz álmod – |
|
| mert mi a rend, ha mindig |
|
| De ők csak állnak, állnak |
|
|
Budáról nézve
| amelyekben nem csillan ablak. |
| Kivert szemmel áll a Dunánál, |
| Pest városa vakon pillantgat. |
|
| Csak áll és áll és konokan |
| csak vár és vár és szinte lépne, |
| feléd, jövendő? vagy – egy lépés – |
|
| az üres égre s szinte koldul. |
| Mit hajítsak, ha semmim sincsen, |
|
| a nádast és a pusztaságot, |
| hogy hangozzék szavam hiába. |
| Add a kezedet, megbocsátok. |
|
| mostohánk, akiért pirultunk: |
| vár még egy ország, magyar ország. |
|
|
Buda, 1945. május
| Jól esik itt a rom között |
| ülnöm mégis, az otthonomban. |
| Nap süt, odaát tál csönög, |
| mert csak a ház fele van romban. |
| De én ezt választom, a félig |
| nyilt falú-tetejű szobát. |
| A kerti hármas sír se rémít, |
| én ástam nektek, katonák. |
|
| Összedobált székek és képek, |
| földre hányt könyvek, bútorok – |
| egy hű asztalról, így írok. |
| Ládán ülve itt írok és itt |
| s kislányomét az udvaron. |
|
| Elképzelem (s ez a valóság) |
| egy ország rom-csúcsán ülök. |
| De enged már a szomorúság – |
| Bár a jajok, bajok, dühök |
| fölcsapnak rám, fröcskölve-zúgva – |
| Ülök a tenger mult felett |
| s szeretnék énekelni újra, |
| mint a madarak s gyerekek! |
|
|
Mélység és magasság
| Süllyedek, ránt a szomorúság, |
| mi magyar bánat s fájdalom, |
| most rajtam próbálja a súlyát. |
|
| Merülök, de még láthatom: |
| mint a mérleg-rúd másik vége |
| mint kél vak pusztaságokon, |
|
| mint emelődik fel a fénybe |
| dúltan, véresen is a nép, |
|
| Vigyem le én minden bünét |
| a mélybe szégyenét, kudarcát, |
|
| és megváltás ez a magasság. |
|
|
Napló
| Csak súlyom visz. Csak az, mi eddig voltam. |
| Elég ez is! Igy lettem én golyó |
| és patron, amely mögötte elrobban, |
| így lettem békén is hadakozó, |
| szemernyi rosszal is tengernyi jó, |
| gyönge kezdettel győztes a halálig! |
| Amit gyűjtöttem elmélkedve váltig, |
| az lett szívemben kemény lendület, |
| a tehetetlenség ereje rándít |
| és ejt, ha ejtek, helyettem sebet. |
|
|
Ostor
| s végén csattanva engem ér |
| az az ostor: akinek szántam, |
|
| Él, éled, mint a sebesült, ha |
| riasztja – vissza még a harcba! |
|
| Valamikor vérig gyaláztam |
| s pírban most az én arcom ég. |
| Süss, szégyen, égj; e félhalálban |
|
| Csattogj csak ostorom, ütésem, |
| ha élni, ha pusztulni kell. |
| És legyen az a büntetésem, |
|
|
Ez a négy év
| ez csinált csak vágtatást. |
|
| s szánkázta a tengely-alj |
|
| most mívelt csak vágtatást, |
|
|
Magyar és magyar
| Magyar és magyar és magyar |
| magyar, magyar akarok lenni, |
| leverten, megverten: magyar, |
| míg leköpheti minden senki. |
|
| Szép volt, beh szép volt – álltam ott – |
| minden nép fölött a magaslat. |
| s én vele zuhanok magyarnak. |
|
| Vezessétek majd vissza őt |
| a helyére, hogy – odahagyjam |
| még messzebbre, mint azelőtt – |
| érhessek csúcsra önmagamban! |
|
|
Cserepező
| hogy bent, egy hang lett, |
|
|
Öt rövid vers
| Meddig gyönyörű a gyöngy, a szálló |
| föl a pohár borból, óceánból? |
| szét nem oszlik levegővé ujra. |
|
| Mi volt az én életem? Csak ennyi: |
| vak nyomorból napvilágra menni. |
| Forogtam, fénylettem én is, míg hagyták – |
| Meddig emelsz, levegőm, szabadság? |
|
|
2. Deviza, vagyis magyarul: jelmondat
| Hogyha fény ér, a sugarát nyomban |
| elhajlítsam, továbbsugározzam |
| (mint zsebtükrömmel gyerekkoromban) |
| oldalvást a nyomorba, homályba – |
| világot a megvakult világba! |
|
| Nekem meghagyta a sors, mint egy |
| rossz gombot az életemet. |
| Feldobom, elkapom, legyintek. |
|
| Járt a jó ebéd vigasza tagomban |
| s a kávéillat a meleg szalonban, |
| ettünk, vendégeskedtünk – hidegen, |
| az aranybetűk csöndjébe szabottan, |
| éhesen csak te vagy itt is jelen, |
| könyved hátán, a polcon, díszhelyen. |
|
| Legjobban én a szenvedés ügyetlen |
| szavát hallottam egy életen át; |
| ez kiáltotta túl az én fülemben |
| fegyverek zaját, piac zsivaját. |
| Hallom ma már a győzelem szavát, |
| dalát is – de nekem legyen jogom, |
| ki hangot mindíg hangtalannak adtam, |
| a néma kínt ma is kimondanom. |
|
|
Ady és Móricz…
| Ady és Móricz, Babits, Kosztolányi |
| s ti többiek, ti hamar elindultak, |
| jó volna ma is mögöttetek állni, |
| beh jó volna megmaradnunk fiúknak. |
|
| Próbája nem volt ilyen még e népnek |
| s terhe azoknak, kiktől a szót várja – |
| Mily gyerek-pokol jutott csak ki néktek |
| és milyen nehéz minekünk a várta! |
|
| Beh korán vágja itt a sors a sarjat |
| s a jó szálfákat le beh korán dönti |
| engedve szabad utat a viharnak – |
|
| Kegyelem nekik, kik törten elesnek |
| s irgalom, akik merészelnek nőni |
| a nyomotokban föl a vak egeknek! |
|
|
Adhatsz lakást…
| Adhatsz lakást, eleséget, mézet |
| a kaptárból kivett egy szem méhnek, |
| harmadnapra elpusztul magától, |
| azt mondja a méhész, hogy: magányt hal. |
|
| Adhatsz tetőt, tündöklőt a fényben |
| és hatalmat s dicsőséget nékem, |
| nem pompázni, de pusztulni tettél, |
| ha népemből szál magam kivettél. |
|
| Nyúlnak felém szíves kézfogások, |
| s markom sose vágyta így az ásót, |
| lábam sose vágyta így, hogy járna |
| apáimmal falka juh nyomába. |
|
| Tagom mintha mind kölcsönbe volna |
| s gazdájához rólam vágyakozna, |
| minden tagom, akár egy-egy ősöm |
| munkálkodnék külön a mezőkön. |
|
| Mint a kötél, ha szakadna éppen, |
| akkor ránt csak keményet a kézen, |
| fáj a szívem és fájóan enged, |
| ne fölfelé, de lefelé menjek. |
|
| Vágyom vissza a tündér gyerekkor |
| népe közé, kik elküldtek egykor. |
| Huny szivemben az ifjú tűz, fázom |
| kívül ma is a meleg karámon. |
|
|
Napló
| Tavaly ki is volt? Bizony elfeledtem |
| a kartárs nevét, ki nem a múzsáktól |
| sürgette, hanem a vérbiróságtól, |
| hogy keresnének fel már rejtekemben |
| (és teljesült is óhajtása menten). |
|
A vétkem? Igen, végem a magyarság |
| megrontásáért kérte e badar sváb |
| a hív magyaroktul. Ahogy ma zordul |
| gyors vesztemért a munkássághoz fordul |
| e prolivá vedlő igazgató úr. |
|
|
Nem a szegénységet…
| Nem a szegénységet, csak a szegényt |
|
dicsértem én szívem szerént. |
| Mi kincsemmé vált, tőlük kaptam |
|
(töredékét ha visszaadtam). |
|
| Muljék el a szegénység! – vallom, |
|
de el is akad itt a hangom. |
| S a szegények? A hívek, bátrak? |
|
Megsiratnám, ha elmúlnának. |
|
| Hogyha kiveszne az a fajta, |
|
mely nevelt engem hitre, harcra, |
| amely – ha lettem én a kard – |
|
a kar volt, mely győzni akart! |
|
|
úgy változz, hogy ne változz mégse. |
|
a bitorlót, ne hagyd magad! |
|
| Mert most érünk csak meredekhez |
|
és annak vége tán sosem lesz. |
| Hogy odavágja, aki szenved |
|
igazát bár az Úristennek! |
|
|
Itt lakom…
| nincs. (Nem is volt.) E két szoba |
| Mim nincs még? Azzal kérkedem |
|
| amim nincs! Se zsír hát, se fa; |
| ha írnék – ez a kényelem – |
| kislányom itt sír térdemen. |
| Cseléd? Tán nem is lesz soha. |
|
| a bandagazdától, a csősztől, |
|
|
Folttalan
| Vesd szemed fel a mennyboltra, |
| nem mintha kegyelem honolna |
| de mégis így mondd, hogy ostorozzatok. |
|
| Ne nézz azokra, akik vernek, |
| mert jöhet nap, mikor kegyelmet |
| között majd egyaránt neked kell osztanod. |
|
| Eljő s te örvendj: míg más kérked, |
| te már a vezeklést is végzed, |
| épp ahhoz áll a Jog, kit túlontúl tipor. |
|
| Mert van ütés, melytől a vesztes |
| nyerő: a bűnös áldozat lesz, |
| oldja a nyelvet is, mely bűn-béklyózta volt. |
|
| Akkor se tudd: sárt kik dobtak rád, |
| légy magad, magyar, az igazság; |
| hogy én is folttalan lépdelhessek veled. |
|
|
Napló
| Apám, anyám, nagyapám, nagyanyám, |
| kétkezi dolgozó volt minden ősöm. |
| Azért rokonom, lelki ismerősöm, |
| aki csak fárad műhelyben, tanyán. |
| Ezért nézett s néz ma is rám talán |
| gyanakodva, ki más légkört szívott. |
|
Csak azt kérem, jogán e fordított |
| nemességnek, hogy vívni – bármi vádra |
| csak egyhasimmal kelljen állni gátra – |
| Ma se kenődjék rám úri piszok. |
|
|
Segesváron
| akkor, midőn őt halni látta. |
|
| És néma, csukott szájként lent a |
| bezárt föld, a betelt verem, |
| mint mondja ma is a legenda. |
|
| – Élek még! – jajdult fel. – Dögölj meg! |
| hangzott (volt erre is tanú) |
| s rémképnek is bár iszonyú, |
| a véres hullák rágörögtek. |
|
| S most csak a csend, a néma béke. |
| Állong egy felhő, néz a nap. |
| S itt az utca, hol átszaladt, |
| még szétüvöltve: vége! vége! |
|
| Álltam a hídon, hol előre |
| nézett még, hol még a jövőt |
| (délben kitörtek a mezőre). |
|
| Szemem az ő szeme nyomában |
| siklott síkon, hegy peremén. |
| Aztán az a kín állt belém, |
| mint mikor tébolydában jártam. |
|
| Mit ragyogsz felém nevető had, |
| füvek, fák, van sejtelmetek, |
| mit tűrtetek, mit tettetek |
| s ti emberek s te eszelős nap! |
|
| Itt hörgött. S itt nézte kacagva |
|
| Nem volt kis dolog, amit ottan |
| amíg kocsinkhoz ódalogtam. |
|
| Mint aki azt hiszi, kilábol |
| félelméből is, hogyha fut: |
| mentem – mintha volna kiút |
| ebből a jókedvű világból. |
|
|
Parasztpárt
| – Hol hálunk meg? Hol megállunk, |
|
| S lett messze a közel újra, |
|
| mint a gyöngyszemek – mi húztuk |
|
| Nem aggódtunk, hol is hálunk, |
| közel otthon lett az ország |
|
| Ott hálunk meg, hol megállunk, |
|
| – Megmondjuk nevünk az első |
| – Bizonyos, hogy adnak szállást. |
|
| Leterítenek, ha nincs más, |
| – Született így máshol is már |
|
| Úgy születik, ahogy hajdan |
| öccsét, bátyját érzi lassan |
|
| Egy szép, egy új egyház épül, |
| bárhol ott van, hol úgy érzed, |
|
| Mintha apád, anyád nyitná |
|
| Futott sírva nagy Bercsényi |
| Futott házról házra vígan |
|
| Beh szomorú, hogy ő tudta, |
| az egyetlent – azt keressük |
|
| Az a nehéz, az az ösvény! |
| s Kárpát nélkül, hágó nélkül |
|
| Mit ér hatalom s dicsőség? |
| Szívszerint kell, vagy sehogysem |
|
|
Istenáldás
| Nincs búza, nincsen tengeri, |
|
| alól a fürtök hosszú tőgye. |
|
| Tőgy s emlő, emlő, húsz talán, |
| sorban, mint az emse hasán. |
|
| Hat-hét tőkéről egy akó bor! – |
| nézi nyakvakarva a sógor. |
|
| Koplalunk, de nem szomjazunk, |
|
| Háború, dögvész s rá – ahogy már |
| illik is szinte – aszályos nyár! |
|
| hogy elfeledjük, ami volt! |
|
| Hogy a torkunkba szorult könnyüt |
| egyszer már igazán leöntsük! |
|
| mert hordó nincs egy fél darab! |
|
|
Az új költőkhöz
| Minden írás napló –: kötelezvény lett! Ha betűt látsz, |
| lássuk a dátumot is! – ahhelyt az jusson eszedbe. |
| Mert mi a szó pusztán? Csak üres flaskó! Az idő tölt |
| színt, ízt és zamatot bele s ő is érleli szesszé. |
| Itt ez a cimke: |
szabadság vagy |
| szabadság vagyItt ez a cimke: |
testvér vagy ezek, hogy |
|
munka, magyarság vagy teszem ez: népjog, felelősség
|
| gyorsan az ablak elé! Mi az évjárat jegye rajta? |
| Azt vizsgáld legelébb, nehogy aztán már tele szájjal |
| azt kelljen nézned, hova bukd ki a rosszízű lőrét, |
| hogyha nem a mérget! – szaporán köpködve utána. |
| Mert ami tegnap láng, ma hamu; ami tegnap erő volt, |
| ma puhaság; keserű, ami édes; gyáva a bátor; |
| jó, ami rossz, – mert nem bizonyos, nem örök, csak a forgás, |
| mert nem az istennek, nem a múzsának – minekünk szól: |
| mulandóknak a dal már! Vagy legyek én fali naptár! |
| Hullunk, mint a szirom. Mit bánjuk! Mit ledobálunk, |
| attól gazdagodunk! Meghalnék, hogyha megállnék |
| s nem tudnék hitevált szókkal is ejteni tisztán |
| jót, igazat, bátrat – maradandót! És ilyet újra: |
|
Testvér! Munka! Magyar! s ismét és újra: Szabadság!
|
| Tépd le kemény kézzel napi új prédád, fiatal szél, |
| szélkarú ifjú idő! Zörgesd meg a magvat a puszta |
| őszi virágfőkben. Mire jó énnékem a dísz már? |
|
Az új nemzetgyűléshez
|
„Hazát kell nektek is teremteni…”
Petőfi
|
| Amit mi kaptunk: előleg csupán. |
| Egy koldus-szegény nő előlege |
| a munkára, hogy rakjuk fel a házát |
| a háború és a tűzvész után, |
| hogy költözködhetnék újra bele. |
| Ne hordja senki fenn fejét közülünk |
| holmi glóriával, sőt hajtsa le, |
| mert tolvaj-bélyeg lesz fején a hírnév |
| s orgazda ő, ha nem lesz érdeme: |
| ha nem váltja be szorgalmas okosság |
| derék dolgával az előlegét. |
| Rajtunk fordul meg: lesz-e újra ország, |
| Lesz-e otthona ennek az anyának, |
| aki kezünkbe adta mindenét, |
| utolsó fillérként végső bizalmát. |
| Mirajtunk fordul most meg, lehet-e |
| olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák. |
| A nemzet velünk tette fel a sorsát |
| s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele. |
| Nem örvendve hát, hanem szívszorongva |
| iskolásokként álljunk a padokba. |
|
| Mert példák vagyunk. Befagyott folyó |
| jogtorlaszaiként országnyi rom |
| anarchiája köröttünk. A nemzet, |
| az önnön bűnével viaskodó, |
| minket emelt fel, szólván: ők a kezdet, |
| ők a virág, hol minden csupa gyom. |
| A millió önzés egy kaosza |
| mivelünk próbál teremteni rendet, |
| jobbat és szebbet, mint volt valaha. |
| A milliók, akik már önmagukban |
| félik – mert ott is látták – a csalót, |
| a tolvajt és a gyilkost, felocsúdtan |
| reánk mutatnak: íme ők a jók, |
| az ember-voltra példamutatók, |
| kik értünk magukon is erőt vettek, |
| hogy átválthassák arra a valót, |
| amit eddig csak eszmék ígérgettek. |
|
| Magunk vagyunk. Nincs köztünk, akinek |
| pisztolyából az elkeseredett |
| lövések már a történelmen át |
| dörgik, mint Botond bárdcsapásai, |
| egy népnek élethez való jogát, |
| és nincs köztünk a férfi mind, aki |
| hős is volt, mikor dőlt az áradat. |
| De hősöket vár és férfiakat |
| az élreállóktól nép és világ. |
|
| Milliók pillantásának soha |
| fénycsóvájában csapat így nem állt még. |
| Kegyetlen, nagy fény! Egekig vetül, |
| egy nép egére áruló jelül |
| mozduló kezünkről ma minden árnyék. |
| Fölös mondanom: száradjon le a |
| kéz, amely itt maga felé hajol; |
| ez a nagy fény, mint szálló kard vasa |
| csap felénk a nép millióiból. |
| Csapjon, suhogjon! Hulljon le a kéz, |
| ha csak magának akar itt is többet, |
| ha megtagadja azt a nagyobb törzset, |
| azt a szándékot, mely idenyújtotta |
| megfoghatóan a megbékülés |
| ünnepére és aztán a dologra! |
| S hulljon a fő, ha… úgyis hullni fog, |
| mert egy nép feje bukik le velünk, |
| ha gyengék leszünk a parancsra, hogy |
| hazát kell nekünk is teremtenünk! |
|
|
|