Mutatkozik…

Mutatkozik oroszlánkörme pirosan megint a tavasznak: bimbózik a barack, a körte, a szelíd karmok kifakadnak. A levegőbe tiszta mancsok emelődnek szaporán, mintha valamennyi megállj-t mutatna, egy ősi, mély parancsot. Mintha óriás anyaállat kelne, hogy kebelét kitárva utoljára még útját állja e vesztébe futó világnak. Mennyi kar! Elnézem e karmok, e tiszta kardok vítta harcot! Mennyi nevelés, türelem és kitartás és győzelem emelődik a neveletlen, ölni áradó ösztön ellen! És szívemet okos keménység szállja meg: erős lám a mélység, erősebb a föld, mint az ember és félni sem kell, futni sem kell, dönthet házakat, tornyokat áradhat tombolva a had, legősibb nagy ellenfele, mégis a béke győzi le!