Az ozorai templomban

A bolygón, amely lánggal égve s szabott köréből ki-kitérve rohan a hideg űrön át, rajta van Ozora várdombja, temploma és mind e picike banyák. A vén padokban ülve- állva s előre-hátra dűlve eveznek Mária felé; a zátony csillagok közt úgy csapong daluk, mint hős, erős hajósoké! Vendégként (mert hitetlen) kedvesem, szálljunk mi is ketten velük ma tovább és tovább. Nekik a másvilág, nekem az ifjúság dől kéken az ablakon át. Melyik szebb? Zengedezve hadd vigyenek egy percre mennybe kéz-kézben veled, teveled. Mária, szűz anya, mind isten angyala e kis banya: úgy zengenek! A bolygón, mely kigyúlva s szabott útjáról ki-kihullva száguld az őrült semmibe, e semmin is kivül dalolva így repül, akinek van mit hinnie. Vezet a kemény kántor, lendülnek föl és föl szavától az ifjú s vén arcok, szivek. Mária, szűz anya, nem lehet, hogy soha, soha partot ne érjenek. Mária s Anna, Anna, ő néz le ránk, Jézus nagyanyja, a falról az isten napa! családi hű fejek, mint otthon az üveg alatt a sok fénykép baka. Hitetlenül és szótlan ajakkal is jó e hajóban szállni a hűvös űrön át. Mária, szűz anya, hallani Pannika, Klárika, Sárika énekszavát.