Magányos angyal

Ady emlékének Az évek között egy rejtekező angyal kiáltja nagy szavát. Nem az egek angyala ő. Semmiből ő maga gyúrta magát. Ím a mocsárra tévedt katona, ki köd hátán üget ide. Csaták fejetlen harcosa, számkivetett fajták jobb-nincs hite. Vadóc, dobáló szellem, amilyet népeinek Ázsia szül. Egykor emberként élhetett, azért pusztult el embertelenül. Fáról varjúként fára ilyenek követnek dúlt-vert csapatot. Szavára hull a csüggeteg, elhull mind a szíve-nyomorodott. Diadalát és ujjongó dühét a sátán kiáltja vele? Vagy mit akar még ez a nép, kinek bezárult pokla és ege? Kiált az angyal s harag s szeretet emeli szívét és kezét s szégyen, hogy egyebet nem tehetett, csak azt, hogy odadobta életét. Kit nem erősít, nem költ fel e hang, sorsát sohasem érti meg. Ott kezdődik az itt alant, hol elfordulnak mint az istenek.