A Móricz Zsigmond emlékkönyvbe

Nem fedte ő fel szívét senkinek s okosan tette – mire jó? Szemében a derű már-már a jégcsillogású közöny volt: égő s átolvaszthatatlan. Távolabb, igen: a jövő, a mult s a nagy közösség (ami épp oly messzi): sóvár szíve attól még lángragyúlt. A többi? Baromvásár csak, piarc, hol egyként üzlet az ember, az állat, a jó férfikar és az édes arc… Megvetett minket, világát? Figyelt, fülelt és mindent megjegyzett magának. S összevont szemmel: „ez ostoba úr, ez még ostobább szolga, ez csaló, ez anyját ölné” – mondta konokul, „ez meg is ölte” – mondta két fakó mosoly közt, mint ki belső hangra hallgat, de szólván, mindent istennek beszél el. S elment örökre és most itt vagyunk – megismerve egymásban önmagunk – fejünkön rettentő ítéletével.