Rózsák korai hóban

Még piroslik a rózsa, ha dől is rá a hó. A hó-tenger alól véres fejét kitolja. Véres szemét kitátja a fehér gally között. Mint vad, az üldözött, riadtan bámul hátra. Mint lukjából a róka, a lángoló szemű, úgy villog ez a rózsa, a szemnyi tiszta düh. Dől a hó, borzadozva állnak – zölden – a fák, némán a tátikák. Csak ő visít, a rózsa. Most vagy a legszebb rózsa s a legiszonytatóbb; hő száj-kínálta csók s köpések véres mocska és vérbeboruló szem s pisla fény, otthonom és fekély tiszta testen s tilos jel utamon s lebukó nap, köd-marta s tej-arcon tűz-pirosság s gyűrt gyolcson szűz-bizonyság s szívben a harag marka s piros levélpecsétek s hamun húnyó parázs és fegyver-lobbanás s hogy élek, mégis élek.